Oda menjünk, ahol kellünk! – újra együtt Atilla ivadékai

Ezért mondják, hogy a jó valójában a rossz fölött van, s ezért kell mindig fölfelé törekednünk, ha máshogy nem, hát azzal, hogy időnként elzarándokolunk e magassági határ fölé… A Pilis-Hargita beteljesedésének története hat ragyogó képben.

Első kép. Rettenetes meredek ez a hegy. Pedig hányadik kaptatónk már ez! És bizony voltak sokkal vészesebbek a másfélezer kilométer alatt, mondjuk a Naszály, a Tupoj, vagy a Nagy-Köves vulkáni kúpján. De nem csak a testemet nyomja a sátorral megterhelt hátizsákom. Mintha ebben az utolsó nagy küzdésben itt lenne velem az elmúlt hét év összes lelki nehézsége, összeszorított fogú küzdése, keserves fáradtsága. Alapvetően nem ezekről szólt, de azért a sok jó közt megbújva ott vannak ők is, most pedig valamiért utoljára összefogtak, rám tették a nyomást, és húznak visszafelé a völgy felé. Hátrasandítok sógorom felé, aki a hasonló küzdések, nagy mélységek és nagy magasságok mestere. Lassan lépked leghátul, Boci nem tágít mellőle. Boci a kijelölt csapatzáró ember, és ezt lelkiismeretesen be is tartja. Jó szóval tartja a leglassabb embert, közben 20-30 percenként kurjantással ellenőrzi a távolságot és tartja a kapcsolatot az élen haladóval. 28 fős csapatot kell egyben tartanunk, hosszú kilométereken, a havas végtelen rengetegében, olykor cselesen kanyargó utakon, ez máshogy nem megy, így viszont dicséretesen működik.

S jó is hogy a sógort látom magam mögött, mert az ő korábbi példája kiváló önmagunk legyőzésére: amikor a Kelemen-havasokban zuhogó esőben mindenféle rosszullét lassította, végül csak elfogadta a biztatásomat, és nem ment haza. Inkább megcsinálta a több mint ezer méteres szintemelkedést a főgerincig, ahol aztán rendbe jött (az időjárással együtt), és maradandó élményt kapott a Nagy-Kövesen! Az ilyen emlékek, vagy csak egy-egy mosoly nagyon jól jönnek az efféle rettenetes szakaszokon. Meg ez a kis jópofa tisztás. A zsákok lekerülnek, elballagok a mesebeli picike kör túlsó vége felé, szembe jön velem Kavics. Még mielőtt összetalálkoznánk, szétárad bennem a hely ereje, s máris ezerszer jobban vagyok! A következő ütemben találkozik a tekintetünk, és rögtön látjuk, hogy a másik pont ugyanazt érzi. S ki is mondja ezt a nagybányai vándoraink egyike azzal a jellegzetes mosolyával: „Most már minden rendben!” Telibe találta a lényeget. Mert a rét fénylő derűjét az ott élő tündéreknek könyvelem el magamban. Ám később kiderül számomra, hogy ezen a ponton értük el a Madarasi-Hargita birodalmának a határát, s az alatt a három nap alatt, amit ott töltünk, ez a káprázatos érzés végig megmarad! Életünk legcsodálatosabb fejezetei közé került ez az idő.

Az érzésben benne volt a magassági határ is, amit meg kellett haladnunk az emelkedőn, hogy e tisztást elérhessük.

A többi hegységben is megtapasztaltam ugyanis, hogy nagyjából 1500 méteres magasság környékén minden letisztul. Ha valaki egy picit használja a belső látását, érzékeli ezt, párhuzamosan azzal, hogy a vizek és a levegő is egyre tisztább. Ide már nem ér fel a szenny. S mindez rárímel e könyv első részében emlegetett felsőbb síkokra, oda sem tud már behatolni semmilyen ártó, rontó, bontó hatás, egyszerűen nem tud ott megélni. Wass Albert a műveiben, főleg a Funtineli boszorkányban, kiválóan érzékeltette ezt a havasi határt a fenn élő figuráinak a tisztaságával, és azokkal az egyszerű mondatokkal, amiket a szájukba adott…

Ezért mondják, hogy a jó valójában a rossz fölött van, s ezért kell mindig fölfelé törekednünk, ha máshogy nem, hát azzal, hogy időnként elzarándokolunk e magassági határ fölé. A könyv harmadik részében a magyarság érdekében ennek az üzenetnek még egyszer utána kell járnunk…

Második kép. Egy széles, egyenes szekérút vezet a Madarasi-Hargita vállára épült menedékház felé, odáig már csak sétálni kell urasan. A Pilis-Hargita kígyója elnyúlik, kedélyes beszélgetéssel, vagy csendes battyogással pergeti a perceket és kilométereket. A csapat kilazul, az idő simogat. Valahol a közepe táján haladok, előttem is, mögöttem is van hely bőven. Jobbra egy irtásnak köszönhetően kinyílik a táj. Udvarhelyszék fölött egy felhő, közepén kör, a körből a Nap fénye széles sávokban öntözi a földet. Amikor a Fancsal felől Gyergyóba ereszkedve beért Székelyföldre a zászló, szivárvány fogadta, és most is mosolyog az ég. Ezekben az áldott percekben fogom fel, hogy MEGJÖTTÜNK! Végigjártuk ezt az első hallásra nehezen hihető utat, elhoztuk gyalog a zászlót, úgy ahogy az üzenetekben megkaptuk. KÖSZÖNET MINDENKINEK! Minden porcikámat átjáró boldogság, kívánom mindenkinek, hogy egyszer éljen át egy ilyet!

A menedékház tulajdonosa, mikor megtudja, mi céllal, honnan jövünk, felajánlja a nagy rétet a sátraknak, s ígéri, ha tud, maga is feljön a székely-magyar kézfogásra. Tenyerén hordoz minket ez a hegy! De már hét napja minden úgy megy, mint a karikacsapás, a havasokban ritka kincsnek számító folyamatos jó időben. A sors által közénk rendelt Levente motorja, lelke a csapatnak, sokszor alig tudjuk féken tartani, úgy tör előre az élen a számára hazatérést adó tájakon. A Libán-tetőre például 20 kiló kemencés kenyeret hozatott a csomafalvi rokonaival, így nem kellett letérnünk a gerincútról élelemért, nyertünk egy napot. De Gyergyóalfaluból is kaptunk egy lökést. A Görgényi-havasok déli harmadáról jogi viták miatt máig nincs térkép, ezért ott a Kárpátalját idéző dzsungelharcra készültünk orosz nyelvű (!) kriksz-kraksz térképekkel. Ám Leventén keresztül megtudtuk, hogy az Erdélyi Kárpát Egyesület egyik alfalusi tagja nemrég felfestette kék jelzéssel a területen átvezető utat. Mit ad Isten, épp a Bucsin-tetőtől a Libán-tetőig vezető útvonalat, pontosan azt amire szükségünk volt a Hargita felé! Miután királyi kényelemben, a 200 méterenként felfestett jelekkel bejártuk a szakaszt (utoljára tán a Mátrában volt ilyen jó dolgunk), jött a következő meglepetés. Egy ragyogó reggelen a jelek festője megjelent a sátrainknál, és székelyesen, pálinkával, bajsza alatt nagy mosollyal jelentkezett a csapatba! Sanyi bátyánk csatlakozása után gyorsan közkedvelt tagja lett a Pilis-Hargitának.

harmadik képen pedig már ott állunk a valósággá vált közös álomban. Fogjuk egymás kezét a körben a Madarasi-Hargita tetején. Tudtam, hogy létezik ilyen, de addig nagy csapatban nem beszéltem így: amikor kimondok egy-egy szót, előtte tisztán hallom a fejemben, mi az a szó, mi akkor és ott el kell hangozzék. A Borgóban csatlakozott vándorunk, Tomi barátom, ki hozzám hasonlóan évek óta igyekszik használni az égi csatornáit a boldoguláshoz, elmondja később: „Mostanában erőteljesen beszélsz, ott fenn minden egyes szót hallottam a fejemben, még mielőtt kimondtad volna…” Ilyen közel vagyunk a Madarasi-Hargitán a Teremtőhöz. A magyarságtudományok tanítója, Hervay Tamás is elmondta egyik debreceni előadásán, egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy adott helyzetben mi hangzik el. „A szónak varázsereje van, de csak akkor, ha igaz, csak akkor, ha ott van a helye és az ideje.” Számtalanszor megtapasztaltam, ha ezeket a szavakat mondom ki, töltésük, erejük van, és ezt észreveszem a mások beszédén is. Ha viszont valaki „botra beszél” (drága megboldogult nagymamám szavával élve), az egészen más. A nem odaillő, nem a maguk idejében kimondott szavaknak nincs semmilyen töltése, tompán, üresen szólnak. És még meg is zavarhatják a folyamatokat, a rendes mederből elterelve az energia áramlását. A szó ugyanis komoly energia, az első részben bemutatott gondolati energiához hasonlóan. Talán komolyabb is, hiszen a szó a hallgatók figyelmét egy adott dologra irányítja, akik önkéntelenül leképezik, vagyis sokszorozzák az elhangzottakat. Nem véletlen, hogy az indiánok, de a régi magyarok is (vagy Székelyföldön még a maiak is, főleg az idősebbek) csak ritkábban szóltak, de akkor súlya volt a szavuknak. Ők még a belső ritmusukhoz, belső hangjukhoz közelebb élve jobban érezték, mikor s miről kell beszélni.

A következő örök pillanat, amikor meglátom a csúcson madéfalvi barátainkat, Attilát és Borcsát, kislányukat, Dorottyát és a Borcsa szüleit. Ők nem jártak velünk a túrákra, de most feljöttek Csíkmadéfalváról a megérkezésünket köszönteni, fél órával utánunk érkeztek. „Láttuk a körlevélben, hogy ma értek ide, ez csak természetes, hogy feljöttünk!” Az általuk készített áfonyapálinkával és kürtős kaláccsal ajándékozzák meg a Pilis-Hargitát. Igen, lehet, hogy ez természetes, de valamiért mégis óriási dolog. Talán épp azért, mert természetes, szívből jövő gesztus. Már a lenti réten megint körbe állunk, jár körbe az ajándék itóka, esszük hozzá a kalácsot, és szárnyal a hangulat, ahogy csak az Olt és a Maros mentén tud szárnyalni.

Mert itt valami miatt mindig a csillagokig ér a nevetés.

Borcsáék ezt a kincset érő nevetést hozzák el a hegyre az ünnepen, nagy köszönet érte!

A negyedik kép újra a menedékház melletti nagy réten, ahol másodszor is megaludtunk, hogy másnap a zsákok mélyén őrzött ünneplőben visszamenjünk a csúcsra kimondani az egyezséget székely s magyar között. Fontos lenne egy életerős ébresztő a több mint harminc embernek, mert 10-kor indulunk a csatlakozó székelyekkel. Éppen szedném is össze hozzá az erőmet, amikor pontban reggel 8-kor, a megbeszélt időpontban megszólal a gitár és a dal sátor előtt. ”Annyi mindent kéne, még elmondanom. S ha nem teszem, talán nem is lesz rá alkalom. Hogy elmeséljem, milyen jó hogy itt vagyunk. S mint a régi jó barátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk.” Dalnok az Ismerős Arcok Nélküled című számával kelti a népet az utolsó nap reggelén… Amikor 2007-ben először találkoztam a dallal, egymás után ötször néztem meg a bemutatásakor készült koncertfelvételt. S azután is bárhol eljátszották, úgy éreztem, templommá változik a tér, s megszűnik minden békétlenség, több száz ember megfogja egymás kezét, és együtt lélegzik. A zenekar egyik karácsony előtti koncertjén, a Magyarok Házában pár kisgyerek legelöl, a színpad előtt végig hancúrozott, rakoncátlankodott a különféle számok alatt. Ám amikor zárásként megszólalt a Nélküled, a kölykök varázsütésre megálltak, és ők is tágra nyílt szemekkel nézték végig, ahogy Nyerges Attila elénekli a dalt Leczó Szilveszter zongorájával kísérve.

Mert ilyen ereje van, amikor megéljük, hogy… „Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk!” Még azokkal is egyek vagyunk, akik esetleg elfelejtik ezt ebben a kavargó korszakban.

A Madarasi-Hargita holdfényes tetején a Tudó velünk szemben rábólint ezekre a gondolatokra. Aztán lehunyt szemmel azt kéri, idézzem meg a gitár hordozóját, a túrát az első lépésétől segítő vándort, ki megajándékozott minket a Nélküleddel. Az a bizonyos vonaton leejtett könyv hozta el a körbe Dalnokot, történetünk harmadik Nyilas jegyében született kulcsfiguráját Dezső és Lóri mellett (hozzátehetjük, a magyarság is e csillagjegy népe). „A Pilisbe még csak a hírét hozta el. Ott rákérdezett, jó lesz-e nekünk egy gitár, és a második túrára már azzal jött. A Börzsönytől a Hargitáig húsz hegységen át hozta, és minden este játszott nekünk. Sziklákon, vízmosásokon, kegyetlen kaptatókon, 1500 kilométeren át mindig ott volt a kezében, cipelte lassú, hatalmas, megállíthatatlan lépteivel. Csendesen, nyugalommal hordozta, mosollyal, az út és az erdő nagy-nagy szeretetével… Néha segítettem neki, néha ide is adta, de csak egy vagy két kilométerre. Egy ilyen kilométeren szálltam el a kárpátaljai dzsungelharc egyik rettenetes patakmedrében. A szikláról lezuhanva a gitár ért le elsőként helyettem, tompította az esést, és a gitárnyak reccsent el a csontom helyett. Aznap este nagy csend volt a tűznél a Borló határában, akkor tudtuk meg, mennyit jelent nekünk a napok végén a zene. A vándorunk ekkor sem esett kétségbe, és az egyik szilveszteri buli után boldogan jelentette, hogy sikerült életre keltenie, addig élesztgette, ragasztgatta, hogy újra szépen szólt. Így kísérhette végig ugyanaz a gitár az összes a felejthetetlen nagy éneklést. Ezek az énekek mélyen belevésődtek a lelkünkbe, örökre belerajzolódtak a zászló titkos életfájának erezetébe…

A gitár hordozója is huszáros fejezeteket vállalt a Pilis-Hargita történetében. Volt úgy, hogy átvette a csapatot, amikor a Cibles alatti faluban a túravezetőnek lerobbant a dereka. Akkor se szólt egy fölös szót sem. „Jó lesz az Antikám” – legfeljebb ennyit, megnézte a térképet, és csendes mosolyával elindult a csapat élén. A csapat pedig haladt vele, vitte őket ez a nyugalom, észre sem vették, úgy faltak be 8 kilométert az első táborhelyig. Aztán a Cibles 1800 méter fölé törő hármas csúcsára is így ment fel a zászló. A dalos ember a fenti táborban őrizte az álmukat, egész éjjel virrasztott mellettük. „Belevertük a sátorvasat egy szintvonalba, azzal jól megkapaszkodtunk” – ennyit mesélt a táborhely meredekségéről hamiskás mosolyával… Dalnokunk nagyon megbecsül minden egyes lépést s minden egyes fűszálat, felfedez minden forrást. Összegyűjt minden fát és patakot, minden madarat, virágot, bokrot, énekhangot, dalt és verset. Mindent elraktároz és egymáshoz illeszt, így építi velünk a hidat…”

A legtisztább kékséget látom az ötödik képen, már fenn a csúcson, egyetlen bárányfelhő sem zavarja meg órákon át. Arccal keletnek állok a körben, ha balra fordulok, a Görgényi-havasok vonulatait látom, mögötte a többi hegységünk, e pillanatban már egyetlen, egységes élő láncolat a Pilistől a Hargitáig! Mutatom is a többieknek, és felsorolom a 21 hegységet. Újra ott állunk a világ tetején, a tegnapinál jóval nagyobb körben, közel ötvenen, Csaba székelyei és Árpád magyarjai.

Beszédben, versekben, idézetekben megyünk végig a székely-magyar történelmünkön, és a kirajzolódó képekben rendre igazolódik: valamennyien Atilla ivadékai vagyunk.

Erre a napra is jut gyergyói ajándék, tovább gazdagítva az ünnepet. Levente otthonjártakor ugyanis beugrott egy ismerőshöz 10 lejt megadni. Amikor két szóban elmondta érkezésünket, az ismerőse lánya felajánlotta neki, hogy szívesen feljön, akár verset is szaval, miután színi főiskolára jár Kolozsváron. Julianna meg is jött közénk, és amikor a történelmi kitekintő végén megérkezünk a jelenbe, belép ebbe az életáradásba, és jócskán felerősíti! Mert életáradást látok a hegyen, akárhányszor visszanézek, mintha igazolná a kék ég alatti fényár a csillagász Grandpierre Attilát, aki egy debreceni előadásán levezette, hogy minden egyes napsugárnak élő minősége van…

Jön Julianna, és a szülőföldjét adó Hargita erejével énekel egy gyönyörű csomafalvi népdalt, majd elszavalja Nagy László versét.

„Ne is akarj menedéket, Amíg benned zeng a lélek
– Most rúgjon a sarkad szikrát, Égesd el a világ piszkát!…
Mert mibennünk zeng a lélek, Minket illet ez az élet!”

A sors megint mekkora támogatást adott, mennyire ideillik a székely lány által felhozott táncoló életerő!

„Oda menjünk, ahol kellünk – Ahol nekünk öröm lennünk –
Hol a csókok nem csimbókok – Nem hálóznak be a pókok”…
„Én is nyitok arany torkot – Mint a rigó, úgy rikoltok –
Csapkodom a nyári zöldet – Átnyilazok eget, földet
– És akit én megtalálok – Pántolok rá aranypántot
– Úgy szeretem, úgy szorítom – Én sohase szomorítom!”

Aztán mi is átnyilazunk eget, földet, és Atilla örököseiként elküldjük országnak-világnak, mi szerint szeretnénk élni az elkövetkező ezerévben. Testvériségben egymással, békében a többi néppel, egyensúlyban a Természettel! A körben velünk szemközt Dalnok olvassa fel a madarasi székely-magyar szövetség szövegét, miközben eme oldalon egy székely és egy magyar kezet fog, s rábólint mind a hét tételre. E hét tétel egy ragyogó jövőkép, világosan megfogalmazott kérés a sorsunkhoz, életünkhöz, egymáshoz és a Teremtőhöz. Egyben támpont, alapvetés, bármikor hivatkozhatunk soraira, és fogunk is a könyv harmadik részében.

hatodik képen fülig érő szájjal jövünk-megyünk a hegyen, közben ölelések teremnek. Még jó sokáig fürdik a lelkünk az ünnepben. „Ha már semmi más se jön, nekem mától egyetlen rossz szavam sem lehet majd odafenn erre az életemre!” Valahogy így foglalom össze, amit érzek.

Már lent a menedékháznál lép hozzám oda a nővérem. „Jaj, tesó, el se hiszem. El se hiszem, annyira szép!” – mondja, és megölel. Ő a kezdetektől, egészen pici koromtól kíséri és segíti olykor kacskaringósra sikeredett útjaimat, ez a visszajelzés számomra tőle éri a legtöbbet…!

Hegedűs Gergely
Pilis-Hargita