Pilis-Hargita túra

-21 hegységen át a székely-magyar kézfogásért-
www.pilishargita.hu

…Lillával a Gellért-hegyen találkoztam, akkoriban a táj-csi magyar világbajnoka és Dezső barátom egyfajta tanítója volt, látó képességekkel megáldva. Először láttuk egymást, de egy fél napot beszélgettünk. Úgy hogy előtte semmit sem tudott rólam, olyan dolgokat mondott meg velem kapcsolatban, amikre utoljára 8-10 éves koromban gondoltam, elmondta, erősségeimet, gyengeségeimet, és hogy merre fele kell mennem az életemben. Igazi ajándék volt ez is, de a legfontosabbat ott legfelül adta át, a Gellért-hegy tetején levő park szélén a fűben. Ahová egy Szabó Dezső-idézet mellett elhaladva mentünk fel, mely így szól: „Minden magyar felelős minden magyarért.”

 

Ott mondta el, miért fontos, hogy összekapcsoljuk a Pilist a Hargitával. Szinte tátott szájjal hallgattam, éreztem valami boldog bizsergést, de fogalmam sem volt, hogy ezekben a percekben nagyon sok ember életét megváltoztató, döntő mértékben befolyásoló üzenet érkezik. És azt sem, hogy évek során majd ebből az elképzelésből egy világítótorony születik, ami sok magyar embernek ad biztatást, és követendő irányt, továbbá az egész nemzetnek megfontolandó üzeneteket is közvetít.

 

Lilla azt nem mondta meg, hogyan kössük őket össze a hegyeket, de a miértjét igen. Azért kell összekötni a Pilis szívcsakra erejét a Hargita köldökcsakra erejével, mert akkor a magyarság a világpusztító folyamatok közepette egységbe rendeződik. És ebben az egységben felemelkedve képes lesz példát mutatni, ezáltal a megoldás felé segíteni a súlyos válságban lévő emberiséget. Nagyon boldog voltam, amikor Lillát hallgattam, mert mélyen átéltem ezeket a szavakat.

 

E ponton azt ajánlom a más világnézetű/vallású olvasóimnak, hogy merészkedjenek be erre a „csakrás” területre, megpróbálva megérteni az összefüggéseket (igaz, ha már idáig eljutottak a könyvben, az eleve feltételezi a nyitottságot). A csakrák az ember energiaközpontjai, a fejtetőtől indulva az ágyék aljáig hét ilyen csokrunk van, az újabban elterjedt magyar szóhasználattal élve. A mára Hála Istennek hihetetlen mértékben elszaporodó magyar fénymunkásoknál alapszintű eszközök. Időnként én is használom őket az esti gyakorlataimnál, és rendszeresen kapom a jelzéseiket, amikor egyik-másik töltődni kezd. Mesélek most pár történetet erről a két csakráról, főleg a Hargitához kötődő köldökcsakráról. Így talán könnyebb lesz megfejtenünk, mit jelenthet a magyar sors szempontjából, ha összeolvad a szelíden mindent átható és megváltoztató szívcsakra minőség a hatalmas erejű köldökcsakra minőséggel. Vagyis kezet fog székely és magyar.

Nem állítom, hogy bármit is bizonyítani lehet a most következő sorokkal, de nem is kell eldönteni, mennyire valódi, vagy mennyire szimbolikus dolog, hogy csakrákhoz kötődtek a hegységek. Az viszont biztos, hogy a Lilla által elmondottakból később hét év alatt célba érő, 21 hegységet és 1500 kilométert teljesítő, 142 vándort megmozgató, közösségépítő túramozgalom lett, életre szóló barátságok és életre szóló, gyerekeket gyümölcsöző párkapcsolatok születtek az útjain. Mindez számomra azt mutatja, hogy Lilla égi eredetű üzenetet közöl velem, ahogy ezt később ő is hangsúlyozta: „Hege, hidd el, ezt nem én találtam ki, én csak átadtam!” Márpedig ha égi az üzenet, lehet pár érdekes gondolatunk a két erő által képviselt minőség összekapcsolódásáról.

 

Lássuk, mit tud a Hargita ereje!

 

A köldökcsakra, a hét közül a harmadik a sorban lentről felfele haladva, a hagyomány szerint nem más, mint az erő, a dinamizmus központja. A tegnapi elképesztő létszámú városligeti szeren (2014. november 22-én borús hideg időben 220-an dolgoztunk együtt a magyarság és a Föld jövőjéért!) például többször is érzékeltem, hogy éppen az erőközpontomat, vagyis a köldökcsakrámat nyitogatták, töltötték az égiek. Pár órával később a derekamat gyógyító kristálykezelésen már óriási áramlást érzékeltem a köldökcsakránál. Azoknál a szavaknál indult meg, melyekben kinyilvánítottam, hogy az égi kincseket bátran vállalva és közvetítve folytatom a könyv írását. Tehát nem óvatoskodok, nem kételkedek magamban és az üzenetekben, megírom, ami bennem van! Ne azt nézzem, hogy ki mit szól hozzá, hanem azt hogy az égi terv jelenjen már meg végre itt a földi környezetben is! Mert végső soron a könyv is arról szól, hogy a magasabb síkokon évek óta érkező jó híreknek végre itt a Földön is legyen már komolyabb látszata. Mindez hatalmas telítődést és megerősítést hozott a Nagyistván Gábor barátomtól kapott kezelésen. Nem mellesleg a derekam is sokkal jobb azóta, miután a vele azonos magasságban levő köldökcsakra megnyitotta az energia szabad áramlását fenti és lenti világ között. (És lám, másnap pont a köldökcsakrához értem a könyvben!)

 

Hogy a Hargitánál miben nyilvánul meg ez a köldökcsakra erő, nem kellett sokáig gondolkodnom Lilla szavai után. A hegy körül élő székely nép fiait megismerve ugyanis látja, érzékeli az ember, hogy arrafelé egy házibuli sorsa borotvaélen táncol. Ugyanúgy lehet belőle piszkos nagy verekedés, mint végtelen nagy szeretet. Szerencsére én rendre az utóbbival találkoztam, előbbinek csak a szelét éreztem időnként. De amikor az egyik, talán Saxa becenevű, 1,95 magas, derékig érő hajú vezérrockernél rákérdeztem, hogy mi a helyzet a románokkal, elég egyértelmű választ adott: „Ugyan már a románok! Velük semmi gond nincs. Ha a románnak kiteszem a bicskámat az asztalra, már elszalad.” Egyébként lehet, hogy a Szittya nevű kézdi motoros srác mondta Saxa helyett, igazából mindegy, mert ránézésre ugyanazt mondaná mindkettő! És nem is a tartalom volt a félelmetes, hanem ahogy mondta… De ugyanez a megállíthatatlan, félelmet nem ismerő, időnként tombolóvá, féktelenné váló Hargita-erő mutatkozott meg, amikor egy Homoród-menti házibuliban a szemem láttára lepergett egy vérszerződés. Rendesen, konyhakéssel, bicskával, s elég sok vérrel… És másnap ahogy gyalogoltunk befelé Székelyudvarhelyre, már ott is mindenki tudta a hírt, és a szembejövők kisebb meglepetéssel, de annál nagyobb büszkeséggel a szemükben mondták: „Ejsze, hallom, vérszerződés is volt tegnap Homoródfürdőn. Mesélj, na! Mi volt? Hogy volt?”

 

És ugyanez a motívum jelent meg az egyik öblös mély hangú, alig követhető ősi kiejtéssel beszélő székely rocker történetében, aki egy pár nappal azelőtti falusi kocsmajelenetről ezt mesélte a szejkei rockmaratonon. „Odakint megverekedtünk, aztán lekezeltünk, visszamentünk, és ittunk tovább.”

Olykor végletek és meredező vad sziklák között áramlik ez a Hargita-erő, de ha egy hadseregben rendezett keretek közé kerül, akkor rettenthetetlen bátorsággá és dicsőséggé válik. A 82-es székely gyalogezred emberfeletti hősiességgel küzdött az első világháborúban, többször is reménytelen helyzetben állt helyt, rengeteg csatát nyert. Az ő erejét áramoltatja a Székelyudvarhely központjában elhelyezett vasszékely, melynek az újra megalkotásában Dezső barátom is részt vett Szabó János szobrászművész diákjaként. Ide kapcsolódó ismert legenda szerint a világháborúban egy ízben tízszeres túlerővel szembe néző székelyek ezt mondták: „Isten, ne segítsél, csak csodálkozzál!” Az udvarhelyi katonaszobron eredetileg négy versszerű felirat volt, a szerzőjük a székely gyalogezred egyik zászlósa volt. Ezekből sajnos csak egyet állítottak helyre, de a régiek egyike így szólt: „Magyar testvéreink ne féljetek, míg napkeletnél állanak a székelyek.” Megdöbbentő volt ezt a felfogást a Duna Tv egyik műsorában egy 13-14 éves forma fiú szájából hallani, amikor azt kérdezték tőle, szerinte miért fontos a Gyimesben felépített új iskola. „Azért fontos, mert a román befolyás erősödik, nekünk pedig ki kell tartanunk itt a széleken.” Így mondta, egy félig még gyermek fiatalember, Románia kellős közepén, sok évtizeddel a trianoni döntés után…! Íme, a belső-magyarországi súlyos öntudatvesztés évtizedeiben is van példa az ősi öntudat megőrzésére!

 

A dicső harcoktól már sok-sok évtized választ el, mégis volt szerencsénk személyesen is megtapasztalni ezt a virtust. A debreceni Kárpátok Népe csapatával a Homoród menti villák közt sétáltunk, melyek olyankor Szilveszter tájékán több száz fiatallal voltak tele, családias fesztiválhangulatot teremtve. Az út mentén egy behavazott pályán elszánt küzdelem folyt egy téli focimeccsen, jó sok nézővel körbevéve. Az egyik tagunk, a korábbi történetben a csíki hokisok öltözőjébe magyar zászlóval berohanó Szabó Bálint rájuk nézett, aztán felénk fordult, és elkiáltotta magát, jó hosszan elnyújtva: „Riaaa-riaaaa… Mi megadtuk a választ, a folytatás pedig kirobbant a tömegből, leállt a meccs, pillanatok alatt zengett-zúgott a pálya, még a játékosok is beszálltak! A következő kiáltás már a pálya felől érkezett: „Ki a jobb?!” A mindenhonnan felzúgó válasz ismét lesöpört pár centi havat a pályáról. „MAGYAROK!!!” A hatvannégy vármegyés korszakunkban mindenféle csodához edződött fejünkkel is ledöbbentünk: a hosszú évtizedek óta egy idegen ország kellős közepén élő, a magyarságuk miatt folyamatos zárótűz alatt tartott testvéreinknél pillanatok alatt válogatott meccshangulat kerekedett…

 

De az se fogom elfelejteni, amikor az első székely rockmaraton esti készülődésében egy vezérfigura kiállt a domboldal közepére, és elkiáltotta magát: „Hol vagytok székelyek?!” És beleborzongott az ember, ahogy a környező jegenyefák alól a székely bandériumok több száz tagja innen is onnan is zúgta a választ: „Itt vagyunk, itt vagyunk, itt vagyunk!” És aztán ahogy a bandák a mező közepén összerendeződve, többek közt népdalokat (!) és hazafias rockszövegeket énekelve megindultak a színpad felé, megint csak olyan erő áradt, hogy még a szejkei éjszakai levegő részecskéi is rázkódtak, és bizony elkezdtem sajnálni az ide betolakodó tatárokat. Kemény dolog lehetett, amikor úgy igazán beleszaladtak egy-egy székely pofonba.

 

 

Két végén két erő, egyként vajon mivé nő?

 

Ezek után mit is lehet mondani az újharmadkori vulkáni láncolat másik végén álló, körvonalaival is szívet formáló Pilisről és a szívcsakra erejéről? Például azt, hogy a szívcsakra a szeretetet áramoltató központ, a negyedik a sorban a csakrák, csokrok közt. A Pilisbe pedig aki csak egyszer is kimegy, és sikerül benne jól elmélyednie, mind a kilométerek, mind az érzés tekintetében, az úgyis úgy jön haza, hogy dől belőle ez az energia. Sokan állítják, sokan vitatják, hogy maga a dalai láma is először Dobogókőre ment fel Budapestre érkezésekor, mondván, itt dobog a Föld szívcsakrája. Aztán ezt állítólag ő is cáfolta, nekem mindenesetre a Dobogókőn lévő Zsindelyes vendégház tulajdonosa mutatta meg, melyik a kedvenc sziklája, vagyis melyiknél szokott meditálni a dalai láma, aki már többször is volt fent elmondása szerint. A Zsindelyes egyébként csodás menedék, csak ajánlani tudom, a ház, a berendezése és a tulajdonosa is méltó a hely szelleméhez!

 

De nem is a fenti dilemma eldöntése a lényeg, hanem az egyéni megélés, megtapasztalás. E könyv első részében sokszorosan kifejtettem, mekkora jelentősége van a szívcsakrából indított szereteterőnek az ellenerők kezelésénél. Az tény, hogy szeretetközpontú belső utamon talán a szívcsakra van a legtöbbet használatban, és az embert felfrissítő, kétségeit kiseprő, végső soron végtelen forrással ellátó fényfelszabadítást is innen a legkönnyebb elindítani. Az is tény, hogy a közelmúlt egyik legszebb belső élménye Dobogókő közvetlen közelében, Nimród sziklájánál ért, amikor kikapaszkodva a hatalmas kőre minden átmenet és különösebb befelé figyelés nélkül elkezdett lüktetni a szívcsakrám igen élénken, és ezt végig éreztem ott állva.

 

És hogy mi köze lehet egymáshoz a 21 tagú hegylánc két végén lakó két erőnek? Ha jobban megnézzük a belső-magyarországi helyzetet, és azt, ahogy évtizedeken át lényegében tétlenül viselte ez a nép az agymosást, majd a szabad rablást, bizony elkelne egy jó adag abból a keleten megtermő, a félelmet és a tétlenséget sem ismerő, nem teketóriázó lendületből! Mert szeretni lehet a végtelenségig, és elfogadni az eseményeket, de van az a pillanat, és van olyan helyzet, amikor meg kell dörrenni, amikor dobbantani kell, ahogy azt a 2008-as Kurultájon az azóta már megboldogult őrző táltos, Karaul megfogalmazta: „Dobbants nagyot, és mondd, hogy nem tűröm!” Ha viszont a másik oldalt nézem, a Hargitáét, neki pont jót tesz az elsöprő lendületért cserébe kapott szívcsakra szelídség, ami helyes mederbe tereli, derűvel, szeretettel áthatja, szelídíti a kirobbanó erőt, így az nem válik önpusztítóvá vagy másokat pusztítóvá.

 

Csodák hívják életre a zászló csapatát

 

A püspökladányi barátaim azt szokták mondani, a Jóisten a világmindenség megteremtése előtt 20 másodperccel megteremtette Püspökladányt. Azt szoktam hozzátenni, előtte 10 másodperccel viszont meg megteremtette a Bükköt! Innen indul a történet…

„…aztán az időfolyam eljutott addig a pillanatig a Bükk nevű csodaországban, amikor a Tar-kő a szomszédos Három-kővel együtt nagyot nézett, mert nemigen hitték a nyugati szél szavait. Így hát ködöt gyűjtöttek maguk köré, és magukba mélyedtek. A hatalmas szirtek és erdők elcsendesedtek, a szelek hang nélkül a völgyekbe ereszkedtek, a hollók elnémultak. A két vénséges vén hegy pedig szemügyre vette az utat. Egyszerre látták az összes lépést a Pilis barlangjaitól a Hargita északi főgerincéig. Síri csend volt, minden levél s fűszál, minden élőlény mozdulatlanul várt körös-körül. Végül a két öreg elmosolyodott, s mosolyuk nyomán felszállt a köd. A déli Nap leült a hegyóriásokkal szemközt, s szikrákat szórt rájuk.

 

A szelek pedig újra felkerekedtek, a fák zúgni kezdtek, a patakok hangja harsány lett, egy sólyom elindult keletre, egy pedig nyugatra. A szelek szárnyain, a lombok suttogásában, a vizek csobogásában, az állatok nyelvén elindult az üzenet. A Bükk kéri társait, közelebbi kedves szomszédjait s távolabbi rokonait Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, hogy a vándorokat minden eszközzel segítsék!

 

A következő villanásban újra a havasi legelőn vagyunk a két vándornál. Dezsőnek megvilágosodik az egyik fontos részlet: „Tesókám, ahogy most meséled, Lilla 2003-ban találkozott veled. A Pilis-Hargita viszont nem akkor indult!” Bizony nem, mert az üzenete másfél évig szunnyadt a mélyben, ez is egy tanulság a Szépmező útját járóknak. A helyzetnek és a főszereplőknek érlelődniük kellett, leginkább e sorok írójának. Merthogy ez alatt a másfélév alatt a szülővárosából és a családjától elköltözve az önállóság útjára lépett, és ügyesen átváltott a számára boldogtalan közgazdász létből a sikereket és lendületet hozó újságírói pályára. Megtalálta az útját, és fellépett egy jóval érettebb szintre. Enélkül nem indíthatta volna el a Kárpátokat átölelő vándormozgalmat.

 

Hogy ez mennyire tetten érhető volt, azt maga Lilla mondta ki, amikor e másfél év végén életemben másodszor találkoztam vele egy házibuliban. Ahogy beléptem, ő fogadott, és csak nézett-nézett rám hosszan, én pedig álltam ezt a mindenen áthatoló, boszorkányos nézést. Azelőtt másfél évvel gyorsan elkaptam volna a fejem. „Na, ez már igen! Látom, rendben vagy” – csak ennyit mondott, aztán egy puszival és egy nagy mosollyal vitt a többiekhez.

 

De ezt az érettséget nemcsak ő vette észre, hanem a találkozásokat irányító, körülöttünk sürgő-forgó segítők is. Egymás kezét fogva, láncolatban jöttek a szédületes események. Ez a februári házibuli is ezek egyikét adta. Pedig a legsötétebb mélypontot is akkoriban értük el: 2004. december 5-én az ellenerők győzelmi tort ültek, miután sikerrel akadályozták meg a magyarság újraegyesülését (a népszavazás túlzottan alacsony részvételi aránya miatt hiába győztek a kettős állampolgárságra leadott igenek a nemekkel szemben…), egyben mély sebeket ejtettek a külső és a belső magyarokban is. Jómagam három napig kóvályogtam a fájdalomtól; az érmihályfalvi barátom azt mondta, ő úgy érzi magát, mint akit összevertek; az udvarhelyi Huni cimborám és barátai pedig csak 6-án reggel tudták meg, mert annyira bíztak bennünk, hogy 5-én a híreket sem megvárva átmulatták az éjszakát Brassóban, ünnepelve a visszakapott magyar állampolgárságot…

 

De a Fény járásának természetét lekövetve éppen a legnagyobb sötétségben, pár héttel a balul sikerült népszavazás után kigyúlt ki egy parányi gyertyaláng. Érdemes sorjában rácsodálkozni a lépésekre, hogyan érkezett le az égi szikra a földre, véletlennek nehezen tekinthető eseményekkel. Hadd erősödjön a hitünk abban, hogy a ránk váró feljebb lépések kérlelhetetlenül megvalósulnak, ha van, ki beleálljon a menetszélbe!

 

Minden ebből a csodavilágból indult, ahol most is üldögélünk Dezsővel: Madarasi-Hargita a neve. Nemcsak a csúcson, hanem több kilométeres környékén is ez a kitörő boldogság érzés lakik (főleg a menedékházhoz közeli nagy mezőn), mindig ezt tapasztaltam, amikor felkapaszkodtam ide. Kegyelem itt a létezés, és az is ezt mondta, aki több hónapra itt maradt, mert egy percig sem múlt számára a mennybéli állapot. Jól tudta Dezső, hogy egyszer fel kell ide hoznia, hát meg is tette 2004 utolsó napjaiban. Sok kapcsolat megrendült akkoriban, de minket nem vágott ketté a decemberi csapás, és az édesapja is azzal fogadott Udvarhelyen, hogy nem tehetnek róla a magyarok, mert félrevezették őket a szavazás előtti kampányban.

 

Dezső pedig ezzel fogadott: „Gyere fel Tesókám a Hargitára, ejsze síeljünk egyet!” Ez volt az első találkozásom a heggyel, félméteres hóban átsíeltük a napot. Akkor így írtam a Hargitáról: „Töménytelen fénnyel, tisztasággal köszöntött, olyan ő, mint Dezső testvérlelkem, ki odavezetett hozzá.” A fűszálak, fenyvesek és sziklák leheletéből a hatalmas töltődéstől többet is kaptam. Mert a nap végén lent Székelyudvarhelyen varázslatos álmot láttam, azzal az üzenettel, hogy eljött az idő a közös feladatra. Hazafelé pedig újra ott voltak bennem Lilla szavai, és elkezdtem tervezgetni, hogy egy gyalogtúrán kötjük össze a Pilist a Hargitával. Útközben megálltam Farkaslakán, ahol a népszavazást felülírva a rég megszokott tisztelettel köszöntöttek az öregek (az egyik udvarhelyi barátom, Gyöngyi rokonai), meghallva hogy Debrecenből jöttem: „Isten Éltessen!” Tamási Áron sírja közelében pedig egy könyv akadt a kezembe az egyik árusnál. Az Erdély hegységei sorozat Hargitát bemutató része volt, és ezzel indított: „A Dunazug-vulkánrocstól a Hargitáig egy újharmadkori láncolat húzódik, melynek legfiatalabb tagja a Hargita, a legidősebb a Pilis…”

 

Megindult a lavina. Dehogy törődtem én már a december 5-i fájdalommal, alig vártam, hogy hazaérjek, és munkához lássak! Három éjszakán keresztül írtam a terveket. Vizsgáltam a láncolat 21 hegységét (a 19 vulkáni közé egyébként két mészkőhegység is beékelődött), és a híres kék túrához hasonlóan (Másfél millió lépés Magyarországon) egymással összefüggő szakaszokkal terveztem bejárni. Készítettem egy Pilis-Hargita túra feliratú magyar zászlót, aminek minden hegységben minden kilométeren ott kell lennie, nélküle érvénytelen az adott szakasz, vele viszont érvényes, bárki is viszi végig. Ifjabb Csoóri Sándor Varázsjelek című könyvéből a székelyt és magyart, Hunort és Magyart jelképező két szimbólum is megérkezett. Később ez lett a Pilis-Hargita pólójának a jele, egyelőre a több példányban kinyomtatott ismertetőt díszítette. Az ismertetőben egy A4-es lapon írtam le az ötlet lényegét, ezzel készültem mozgósítani az ismerőseimet. A megvalósításhoz ugyanis hatvan név került a füzetembe, őket terveztem értesíteni.

 

Az élet azonban egészen máshogy hozta. Amikor 2005. április 9-én összegyűltünk a rajthoz a Pilis lábánál, a társaság nagy része életében először találkozott, számomra is nemrég megismert vagy új arcokkal volt tele. A barátok, ismerősök ugyanis, bár többnyire lelkesen reagáltak, lassan mozdultak, csak később csatlakoztak. Hozott viszont helyettük embert az ismertetőm! A vonaton például elég volt a szemben ülő srácnak leejtenie egy Wass Albert-regényt, ahogy felvettem, szóba elegyedtünk, elővettem a tervet, ő elolvasta, és kiderült, hogy a Pilis-Hargita későbbi alapemberével hozott össze a sors! Kocsis Dénes ott volt a rajtnál, a célnál s közte majdnem minden ösvényen. De elhozta a bátyját, Kocsis Gergelyt is, aki mind a 21 hegységben velünk építette az utat, úgy hogy közben a gitárját is végig cipelte, és kísérte vele az esti közös énekléseket! A 33 túrából mindössze két szakaszt hagyott ki kényszerűségből, ráadásul a túra honlapjának működtetője lett. Hogy aztán élete párját is a túrákon ismerte meg, az a Pilis-Hargita addigra megszokott hozadéka volt, amikor Nagybánya elküldte hozzánk az egyik leányát a Kőhát és a Gutin nevű hegység tervezgetése közben. Ahogy ugyanis közeledtünk egy-egy hegységhez, hihetetlen módon az azt megelőző hónapokban mindig bevonzottunk egy az adott területen lakó/onnan származó vándort, és máris megvoltak a kellő ismeretek, kapcsolatok! Ez érvényesült Kárpátalján, Erdélyben többször is, a Felvidékre pedig úgy léphettünk át, hogy a határok éppen azokban a napokban légiesedtek… Ez is hatalmas segítség volt, addig ugyanis ahhoz, hogy a túra folytonossága megmaradjon 200 ezer forintot kellett volna összedobnunk az erdei átkelésnél Pusztafalu közelében, őrlődtünk is ezen sokat. Így azonban nővérem zavartalanul sétált át a határon a zászlóval, két perc múlva már az első felvidéki forrásból tölthettük a kulacsainkat. Egy óra múlva pedig az Izra-tó habjaiban fürödhettünk. (Amit egyébként eredetileg magyar területnek írtak Trianonban, ám egy megvesztegetéssel a határ kijelölésénél elvették, de ma már Hála Istennek a határ mindkét oldaláról látogatható.) Aztán este minden idők egyik leghangulatosabb táborhelyén sátrazhattunk a Szalánci-várban, az erdővel benőtt vár falai és lombjai között…

 

De ugyanígy peregtek az események még a túra rajtja előtt egy csillaghegyi házibuliban, ahol két informatikussal sikerült megismerkednem, és pár perc beszélgetés után vállalták a Pilis-Hargita honlap létrehozását és elindítását! Félórával később pedig egy asztallal arrébb, amikor valahogy szóba került Erdély, elővettem a mindig nálam levő ismertetőt, és a társaság lánytagjai kitörő örömmel vették az ötletet: „Ez nagyon jó!!” Őket is akkor láttam először, de lelkes tagjaivá váltak a Pilis-Hargitának. Mi ez, ha nem égi hátszél?! És akkor még csak a töredékét említettük a kilenc éve gyülekező történetek sorának, hosszú oldalakat és órákat töltenének ki. És sokszor ki is töltik az időt egy-egy találkozónkon, túránkon, amikor elkezdjük őket felidézni!

 

Milyen mintákat ad a Pilis-Hargita?

 

Minden hegység más és más szellemmel közeledett hozzánk, miközben kutattuk rengetegeiben a Hargita felé vezető irányt és a legmagasabb csúcsára vezető utat. És mindegyik hegység más és más próbákkal tanított, majd más és más csodákkal ajándékozott meg. Nagy pillanat volt egyszer a térkép felett görnyedve rádöbbenni, hogy ezt az útvonalat a Teremtő jókedvében milyen fokozatosra alkotta földrajzilag. Mintha csak iskolába járatott volna minket, úgy nőttek a hegyek és úgy nőtt a túrák nehézsége! És ahogy nőttek a hegyek, és ahogy haladtunk Erdély felé, majd Erdélyben a Hargita felé, úgy fejlődtünk, gazdagodtunk mind egyéni, mind közösségi szinten. Közben mi is gazdagítottuk a tájat, hisz sokszor rég elfelejtett vidékeket fedeztünk fel újra, és csatoltunk be a vérkeringésbe. A nevetésünk, derűnk ott maradt az utakon, a bérceken, a felejthetetlen élményeket adó, tündérek lakta táborhelyeken. A megőrzött képek ma is dolgoznak, hisz több mint száz vándor gondol vissza a kincseket adó helyekre, képes, írásos, mozgóképes beszámolók keringenek a világhálón, a helyekhez kötődő energia folyamatosan áramlik. A Pilist a Hargitával összekötő vonal tehát él, a kapcsolat működik. És az sem mellékes, hogy az azelőtt nemigen létező Pilis-Hargita szókapcsolat mára 36 ezer találatot dob ki a világhálón a keresőben, és jól tudjuk, hogy az írott szónak is teremtő energiája van.

 

A kapcsolat felépülése, a történet s a szereplői komolyabb terjedelmet és külön könyvet érdemelnek. Most viszont pusztán azokra az elemekre összpontosítok, melyek a közösségi szint tanulságaként mintákat adnak a tágabb szintű építkezéshez is.

 

Rögtön vissza is röppenünk a legelső lépésekhez, és

ahogy beidézzük a képet, a mellettem ülő Dezső nagyot mosolyog a madarasi mezőn. A Pilis-túra indulása előtti reggelen ugyanis neki támadt sürgős feladata, amit székelyesen meg is oldott nagy hirtelen. Hogy mi volt a feladat? A rajt előtti éjszakán egy fohász fogalmazódott meg bennem, amit gyorsan papírra vetettem, ő pedig művészi kézügyességére alapozva (miután akkoriban lakótársak voltunk Budán, nem volt nehéz megkérni) kora reggel vállalta, hogy tintával díszesen megírja, hadd legyen ott az elindulásnál. E fohász az Erdő fohászához hasonlóan a Pilis-Hargita vándorait a Természetre és egymásra hangoló szöveg, egyfajta ima. Amikor Békásmegyeren a pilisi Kevély-nyeregre vezető turistaút, a piros jelzés kezdeténél kört alkottunk a zászló körül, először szállt fel az égbe:

 

„Istenünk, segíts végigjárni az utat a Pilistől a Hargitáig
A székely-magyar kézfogásért, a magyar nemzet egységéért.
A Nap, a Hold és a csillagok vezessenek minket 21 hegységen át.
Váljon újra eggyé minden magyar, hogy nemzetünk betöltse szerepét
Minden más nemzet javára és a Természettel való összhang megteremtésére!”

 

Az egyik legfontosabb tapasztalat: amikor ezek a sorok elhangzottak egy-egy túra elején vagy egy-egy nehezebb nap reggelén, akkor úgy haladtunk a cél felé, mint akiket zsinóron húznak! Holott a 21 hegységben voltak jócskán komoly feladványt jelentő területek, elég csak a láncolatba három hegységet (Kéklő, Borló, Nagyszőlősi) adó Kárpátaljára gondolni, ahol se turistatérkép, se jelzés nem volt, olykor még út sem! Ha viszont valamiért elmaradt ez a nyitókör, bizony nem egyszer gondjaink akadtak. Az égi kapcsolat tehát közösségi szinten is igen hasznos, és működése megerősíti Mindszenty bíboros szavait: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”

 

Így köszön vissza az általunk elindított jó

 

A fohász soraiból kiderül, minek a szellemében indult útjára a zászló, és tanulságos megnézni, milyen eseményeken keresztül kaptuk ezt vissza. A külső-magyarországi területeken eleinte én is bizonytalan voltam, hogyan fogadnak minket a más nemzetiségű helyiek (emellett ott kellett hozzászoknunk a sátorcipeléshez is, mert addig turistaházakban aludtunk). A Felvidéken például éppen az ottani magyarverések idején jártunk 2006-ban és 2007-ben. Mégsem volt gond, Nagyszaláncon a tót boltos kinyitott az érkezésünkkor, Kisortoványban és Kiskemencén is segítettek a helyiek. Egy vihorláti település kocsmájában a gitárszó mellett elénekelt magyar (!) dalainkért cserébe csokikat kaptunk ajándékba a szlovák gyerekektől. A ruszinok Kárpátalján kedves „Vengrija!” felkiáltással és mosollyal fogadták a zászlót, egyikük pedig kifejtette, inkább húz Budapest, mint Kijev felé. Az egyik ottani utunkat rengeteg segítséggel támogató beregszászi barátunktól, Varjú Zoltántól azt is megtudtuk, a hagyományőrző lagzikban a ruszinok még mindig hagynak egy üres terítéket a fejedelem, II. Rákóczi Ferenc tiszteletére! Aztán Erdélyben sem ért minket baj a román területeken, ott is megkaptuk a kellő segítséget, nem egyszer elbeszélgettünk a falusiakkal, vagy erdőt járó emberekkel. A második Radnai túránk elején például egy román nyaralótulajdonos előbb kedves mosollyal jelezte, hogy nyugodtan vehetünk nála vizet, aztán egyszer csak elszaladt, és egy tálcával, poharakkal visszatérve pálinkával kínálta a vándorainkat. Tehát rendre visszakaptuk a fohászban megfogalmazott hozzáállást: „…minden más nemzet javára!” 2014-ben a Pilis-Hargitáról tartott egyik előadásom után pusztán emiatt fél mondat miatt odajött hozzám egy debreceni újságíró, és gratulált. „Ez lenne a legfontosabb, sajnálatos, hogy a politikusaink közül egy sem jutott még el idáig!”

 

A jó mindig jót szül. Egyéni szinten jó ideje tudtam és éltem azt a tételt már a túrák előtt is. Ezt úgy is mondhatjuk, ha jót, ha rosszat indítasz el az üzeneteidben és a hozzáállásodban, mindkettőt ugyanúgy visszakapod. Amióta a Pilis-Hargitával a fentieket megéltük, büszkén mesélem ezt a példát, mert ezzel igazoltuk, hogy közösségi szinten is visszaköszön, ha a vezérelv tiszta. És ezt lehet bővíteni: mozgalmi, nemzeti szinten is egyértelmű, hogy kevesebb akadállyal találkozunk, ha nem háborúzni indulunk. A hatékonysághoz tehát ajánlott ezt a tanulságot magunkkal vinni.

 

Hogy mi mindent jelenthet egy ilyen hozzáállás, épp egy kiskemencei szlovák srác példája mutatja meg. Amikor ugyanis a faluba beértünk a zászlóval, ez a körülbelül 16 éves fiatal segített nekünk, hogy megtaláljuk a Pilis-Hargita főcsapatát. Közben angolul rákérdezett, hogy milyen keretek közt, milyen céllal zajlik a túra, és a választ hallva így lelkendezett: „Mentek végig, egészen a Hargitáig?! Ez fantasztikus!” Ő tehát nyitott volt, nem volt morcos a magyarságunk miatt, és cserébe megkapta a számára szimpatikus kezdeményezés hírét. Aki viszont a bekövesedett előítéletek mögé zárkózik, legyen bármelyik oldalon, elvágja magát a jó dolgoktól, akadályozza az Élet áramlását. Ez a nyitás szükséges ahhoz, hogy a különböző népek teremteni, gyarapítani akaró (én Mag-lelkületű embereknek hívom őket) fiai és lányai elérjék egymást. Ezen emberek nagy valószínűséggel csak együtt tudnak döntően változtatni a világon, tehát igen jelentős a tétje annak a meccsnek, melyben eldől, hogy meg bírjuk-e lépni ezt a nyitást.

 

 

Amire figyelni kell vezetőként

 

Az átlagban 10-20, de olykor 25-30 főt mozgató, többnapos vándorutak vezetőjeként még egy fontos dologgal kellett szembesülnöm. A vezető értékrendje, gondolatai, cselekedetei, de még az aktuális állapota is kisugárzik a vezetettekre, és döntően befolyásolja viselkedésüket. Elég csak a világot irányító kevesek értékrendjét és a világban ma uralkodó értékrendet összevetni, mindkettő fordított értékrend. De megjelenik ez a kapcsolat az ország, vagy egy iskola szintjén, és megjelent a mi útjainkon. Például élesen köszönt vissza a közösség állapotában és a haladásunkban, ha valami megzavarta az egyensúlyomat, de egy pillanat alatt helyreállt minden, ha pár szóval erőt, nyugalmat sugároztam a környezetembe. Emiatt aztán kulcsfontosságú volt, hogy a nehéz helyzeteket pillanatok alatt kezelni tudjam magamban, vagy eleve megelőzzem őket a belső tudás jól bevált módszereivel, melyeket az első részben részleteztem (pl. energiák tudatos kezelése, fényfelszabadítás, segítőkkel való kapcsolattartás, védelmet teremtő imák, stb.). Így sikerült biztosítani, hogy a magyar egység nevében zajló túra végig méltó maradjon a célokhoz, és végig a világot gyógyító derűről, nevetésről szóljon.

 

Ez a tétel azért fontos, mert bizonyítja, hogy egy felelős vezetőnek be kell járnia Szépmező útját, és bírnia kell az egyensúlyt megtartó eszközeit. Lehet azt mondani, minek ez a hókuszpókusz, de a különböző elterelő, blokkoló, zavaró, akár gondolkodásukat is befolyásoló erők akkor is próbára fogják tenni a vezetőket. Ahogy ezt több jót akaró kezdeményezésnél is láthattuk az elmúlt évtizedben. A mai világ meséiben törvényszerűen jönniük kell, egyszerűen ilyen kapukon keresztül vezet az út a jövő Magyarországa felé, ha tetszik, ha nem. Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy az elnyomók nem pusztán fizikai síkon alapozzák meg és tartják fenn a hatalmukat. Mentális síkon komoly tudásra alapozva rombolnak, ezért nem árt e területeken is mesteri fokozaton vitézkedünk. De nem is kell e próbákhoz az ellenerők működése, az emberi gyarlóságunk is épp elég feladatot ad, ahogy azt az előző fejezetben is bemutattam, tehát több okunk is van rá, hogy vezetőként fokozottan figyeljünk a belső egyensúlyra.

 

Visszatérve a vezető és vezetett közötti szoros összefüggésre, a benne rejlő veszély mellett ez adja a reményt is. Mert ez a közvetlen kapcsolat azt is biztosítja, hogy az ország élén az erkölcsös vezetés visszaállítása hamar felébreszti az elvarázsolt nemzetet, ahogy az erkölcsös vezetők értékrendje elkezd kisugározni a vezetettekre.

 

Mire tanított minket a Természet?

A Pilis-Hargita fohásza a Természettel való összhangot is megcélozza, ami szerencsére egyre több embertársunk fejében tisztul le, mint egyetlen lehetséges megoldás az emberiség számára. Az alapgondolat hívó szónak bizonyult, ennek az összhangkeresésnek egyre több jeles képviselője érkezett meg a zászló alá, jelenleg 213 vándor olvassa a Pilis-Hargita körleveleit, és legalább ennyi csatlakozott hozzánk személyesen, ha az útépítő túrák mellett a kisebb csapatépítő túrákat is számoljuk. E gyülekezés közben egymást erősítettük ebben a mai világban egyelőre háttérbe szoruló értékrendben. Ennek köszönhetően nem adtuk fel az álmainkat, melyeket magára maradva sokkal könnyebben felad az ember. A mai hitehagyott világban szerveződő közösségeknek ez az egyik nagy kincse! A közösség másik jelentőségéről, az egyéni értékeinket, képességeinket erősítő közösségi hatásról az első részben írtam, sok esetben ez is érvényesül a Pilis-Hargitán, amikor jó értelemben véve „idealizáljuk” egymást a visszajelzéseinkkel. Az egymásra találás további hozadéka az volt, hogy együtt sokkal könnyebben megtaláltuk a túrák mellett a hétköznapokban is a Természethez közelítő utakat, illetve be tudtunk csatlakozni a többi hasonló kezdeményezésbe. Jártunk például Magfalván, önkénteskedtünk Smaragdfalván, de azt is idesorolom, hogy összedolgozunk tájfajta gyümölcsfák beszerzésénél vagy akár egy-egy kalákában (ezekről még a későbbiekben igyekszem részletesebben írni). Ráadásként merem állítani, a közösségi létnek komoly szerepe volt abban is, hogy az évek során több vándorunk a mindennapjaiban, a gyakorlati síkon is közelebb tudott kerülni a Természethez és/vagy a többi álmához.

Persze a legszebb pillanatai ennek az összhangnak ott kint a hegyekben értek minket utol. Amikor már napok óta tisztul a kapaszkodókon izzadva, alszik patakok mentén és fürdik a tiszta vizükben az ember. Hallgatja a fenyvesek zúgását, őrzi a tűz mellett a társai álmát, issza a források éltető vizét, arcán érzi a szél és a nap erejét. Vagy csak megtapasztalja azt, hogy egy ősbükkös milyen jótékony fokozatossággal enged át magán egy esőt, vagy, hogy milyen könnyedén tart egy kellemes 20 fokos hőmérsékletet, miközben odakint már 30-35 fokos hőség tombol. Ha eltelik így pár nap, akkor veszi át a Természet ritmusát, és rádöbben, hogy itt van igazán itthon! És a Természet tökéletességével együtt tud igazán Ember lenni.

 

Ilyen pillanatokról mesél egy 2008-as beszámoló a 18. hegységből, a Borgóból. „Végignéztük, ahogy a nap lemegy a Farkas-patak völgye fölött, s közben láttuk mellette a Széples és a Radnai kéklő égi határait. Ahogy lelkünk befogadta ezt, rögtön felkelt a másik oldalon a Hold, s lassan abban az irányban is korlátlan-végtelen teret kaptunk egészen a Kelemen-havasokat őrző első bástyákig…. Ott fenn a világ tetején, 1400 méter magasan, a Nagy-Henye és egy északi púpja között egy mindennek kitárt, védtelen nyeregben elült minden szél, körénk gyűlt a nappal összegyűlt meleg, a fű puha alvóhelyet adott, a fenyők pedig lélekhez vezető tüzet. Az elemek mozgatói, működtetői a legnagyobb védelmet nyújtották egészen reggelig és egy maradandó élményt. Köszönet!… Hogy ezek az elemek és hatásuk nem érnek véget a szélben vagy épp a vízben, azt a tábor elfoglalásakor láthattuk. A román rendőr éppen pont a kiszemelt helyen állt járműjével. A Nagy-Henye alatt ugyanis jó ideje égett egy elolthatatlan tűz, elég nagy felfordulás volt, Kisilváról jöttek a vízzel a teherautók és tűzoltó népek. Közel-távol nem volt más alkalmas hely, este 7 elmúlt, és a levegőben is benne volt, hogy maradnunk kell. A rend őre, ahogy megszólítottuk, a Pilis-Hargitának rögtön helyt adott, s csak annyit jegyzett meg, hogy este vigyázzunk, nehogy erős szél legyen, aztán elillant… Szólt a gitár, nyíltak a felcipelt sörök, szólt az ének, és Dalnok koncertjét a háttérben a Széples villámokkal kísérte. A dalokra, a kiénekelt sorokra rendre rímeltek a hatalmas fények, együtt énekeltünk a távolban a Radnai-havasok, majd a Máramaros felé elvonuló viharral. Egymás közt nem kellett elmondanunk, s azóta se mondjuk, annyira egyértelműen éreztük, milyen jó ott fenn…

 

A Természet egyszerű törvényeit éled meg ilyenkor. Végignézed, elfogadod, befogadod, és már rendeződsz is. Hiszen benned is csak ugyanez a természeti rend működik, és ekkor végre igazodsz hozzá. Ez a végtelen egyszerű rend föld és ég minden pontján, élet és halál minden pillanatában ugyanúgy érvényesül. Az ember, ha alkalmazkodik hozzá, élete kisimul, ha nem teszi, csak nehézkesen botorkál. A közösség, a nemzet, az emberiség, ha nem követi, az irányt, a főcsapást nem hozzá igazítja, csak ideig-óráig tart, amit felépít, és éltetni próbál, aztán összeomlik… Mindannyian jól tudjuk, hogy amiben most gályázunk, annak semmi köze ezekhez az egyszerű törvényekhez. Nincs köze az ebből a rendből fakadó testvériséghez és szeretethez. Hosszú távon ezért nem tud fennmaradni. A rend pedig érvényesülni fog, a változást hozó emberek és erők már javában itt munkálkodnak közöttünk és bennünk. Érdemes kicsiben elkezdeni, először egyénileg visszatérni a természetes, a belsőnk és a JóIsten által diktált igazi ritmushoz…”

 

Ebben az írásban is történt utalás az elemekre, melyek ebben az összhangban tudnak igazán együttműködni velünk. Az első részben már leírtam a természetszellemek és a természetes elementálok működését, akkor az egyéni utunkhoz kellett a segítségük. De már akkor is bemutattam, épp a Borgói-havasok egy másik példáján keresztül, hogy mindez a tudás közösségi utakat is tudja segíteni. Egy másik élő példáját is megkaptam ennek: pár éve a MAG levelező listáján számolt be valaki arról, hogy Bulgáriában egy önellátó közösség képes a saját kis környezetében az időjárás befolyásolására a közös imák révén. A hírt innen nehéz lenne ellenőrizni, de a lehetőség adott az effajta működésre, ebben biztos vagyok!

 

Mindezeket azért kell átgondolni, mert az emberiség mára olyan szintű sebeket ejtett Földanyán, melyeket csak nagyon komoly gyógyítással lehet orvosolni. Gondoljunk csak a tengeráramlatok eltérülésére, a fajok kihalására, a kezelhetetlen, lebonthatatlan szeméttömegekre, a mérgező vegyszerekre, a vízkészletek károsodására, a talaj végzetes pusztulására, ami miatt elvész a tápanyag az élelmünkből. Vagy arra, hogy az iskoláskorú keresztlányaim a telet és a havat kizárólag az ausztriai síelésükből ismerik az általunk okozott éghajlatváltozás miatt. Vagy arra, hogy az ózonpajzs megsértése miatt ma már nem tudunk úgy elmenni egy Tisza-túrára, hogy ne égjünk szénné a gyilkos napsütésben, holott 20 éve még vígan eveztünk akár félmeztelenül is! Mindezek gyógyítása számomra megint egy olyan területnek tűnik, melyen alkalmazni kell a tudomány által (el) nem ismert tudást is. Vagyis kizárólag magával a Természettel és elemeivel együttműködve látok esélyt a szétvert rendszerek helyreállítására. Ugyanakkor el kell ismernem, remek megoldásokat adnak a jelenlegi tudomány ismereteire alapozva a Természetet lemásoló módszerek is. Mint például a már említett Aquapónia, vagy a Gyulai Iván, az Ökológiai Intézet vezetője által 2014-ben közkinccsé tett mélymulcsolásos talajművelés. Utóbbi egy 80 centi vastag talajtakarást alkalmazva megakadályozza a talaj pusztulását, sőt, tápanyagokkal tölti fel a talajt, humuszt képez, és megvédi a növényeket az egyre szeszélyesebb időjárás szélsőségeitől.

 

A magyarság történelme során számtalanszor tanúbizonyságot tett szabadságszeretetéről. Hogy ez hogyan függ össze a természetszeretetünkkel és a sólyom tiszteletével, arra az Atilláról szóló könyvében csodálatos képpel világít rá Cey-Bert Róbert Gyula. A következőket adja a hun király szájába a római fővezérrel, Aetiusszal folytatott beszélgetése során: „A sólyom lételeme a szabadság. Szabadság nélkül nincs sólyom, elveszti a lelkét. Mi hunok is olyanok vagyunk, mint a sólyom. Szükségünk van a szabadságra, a szabad ég alatti életre. Szeretjük lelkünkbe fogadni a Napot, a Holdat, a csillagokat, a szelet, az esőt, és megérteni az üzenetüket. Szeretünk elbeszélgetni a fákkal, a virágokkal, a méhekkel, az állatokkal.”

 

 

A magyar egység felé

 

Sok irányból megkaptuk már, a Föld megújulása a Kárpát-medencéből fog elindulni. A 2002-ben szentté avatott olasz katolikus pap, Pió atya jóslatát is rengetegen ismerik: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.” A minap a közgazdász Ludányi Horváth Attila, a 2014. 11. 26-i pesti előadásán Pió atyán kívül további három ilyen jóslatot sorolt fel egymástól eltérő kultúrkörökből, forrásként meg is nevezve az egyiptomi Halottas könyvet, a 2005-ben Budapesten járt nepáli papokat, végül a Fehér Páholy amerikai főnökét… De a számomra hiteles embernek számító spirituális vezetőt, Szász Sándort is említhetem, aki közép-amerikai indiánok közt szembesült azzal, hogy ott tudnak a Kárpát-medencéről, a magyarokat ismerik, és feltámadásukat várják! És várják ezt a megújulást az ujgurok, a torgaji madjarok és más íjfeszítő testvérnépeink is, tudván, hogy Atilla mai napig államalkotó ivadékai, ha magukhoz térnek, őket is ki tudják segíteni nehéz helyzetükből.

 

Bárki bármely pontján is üldögél a Földnek, és imádkozik, vagy meditál most éppen e pillanatban ezért a megújulásért mondjuk egy tűz mellett üldögélve, egy dolgot tudnia kell. A döntő mértékű változás akkor fog megindulni, ha a magyarok végre egységre jutnak! Legalább az a réteg el kell nyerje az egységet, mely képességéből, érettségéből és erkölcsi szintjéből adódóan vezető szerepre született, hogy összefogva el tudja indítani a változást! Ismerve a szokásait, azt gyanítom, hogy a Teremtő szándékosan rakta úgy össze a mai helyzetünket, hogy nekünk, magyaroknak másképp ne is sikerülhessen, csak ha megtanuljuk ezt a leckét. Legfőképp az Egységért szóljanak hát az imák, mert ezen múlik minden!

 

És szólnak is ezek az imák itt a Kárpátok között, mert… „Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap-nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.” Az idézett erdélyi író, Wass Albert éveket szánt a havasokban rejtőző, őrző és tudó emberek, a táltosok megismerésére, miután egyikük egy barlangban adott kezeléssel megmentette őt egy kígyómarás után, amikor már nem volt elég ideje és ereje leérni a városba. E kutatásai és gyűjtései alapján írta meg a Hagyaték című regényét, melynek értékrendje tökéletes iránytű a szereteten alapuló hazafias cselekvéshez. Egy másik művében pedig azt is pontosan megfogalmazta, amit valamennyien érzünk a bőrünkön a magyarságért végigdolgozott mozgalmi évek után: „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!” Tegyük hozzá, a Pilis-Hargitát elhívó üzenet is a magyar egység megszületése érdekében szólalt meg a Gellért-hegyen 2003-ban.

 

Tudjuk jól, a feladat nem könnyű. És az Égig Érő Fának arról az ágáról visszatekintve, amin most írom soraimat, nincsenek jó híreim. Mert az utóbbi években végül mindig ezen az egy leckén buktattak el minket, hiába voltunk tele más tekintetben jó jegyekkel. Ha most átgondolom, öt olyan kezdeményezést tudok megnevezni, ami hatalmas lendülettel, sok embert megérintve növekedett egészen addig a pontig, míg be nem ütött a viszály, megsemmisítve a szépen alakuló, sokat ígérő magyar egységet. A HVIM-et már elmeséltem, a többiről meg úgy is lesz még szó, ne most nevesítsük őket. A küldetést azonban nevesítsük, és a nehéz feladat helyett legyen inkább szép kihívás a neve! (Ahogy azt Kántor Árpád barátomtól tanultam a szakmaváltásom éveiben.)

 

És akkor nézzük meg tüzetesen, hogy is állunk ezzel a magyar egységgel. Nézzük meg kicsiben és nagyban az eredményeket és a buktatókat, jöjjünk rá végre a megoldásra, s oldjuk is meg ezt a leckét! Ha máshogy nem, hát Szépmező Szárnya bőrébe bújva. A téma terebélyes, a könyv innentől kezdve lényegében erről szól, hiszen egy idő után azon a bizonyos fán is csak erre tanítanak.

 

Az egység felé a Pilis-Hargitán

 

A Pilis-Hargita első kilométerei előtti éjszakai üzenetben világosan megjött: a fohászunkban a magyar egység és a székely-magyar kézfogás ugyanolyan fontos lesz, mint a Természettel való összhang és a más népek javát is célzó cselekvés. Azóta mindezek jegyében járjuk útjainkat. A fohászunkban a másik két jó előfeltétele az egység, kiemelt szerepe tehát itt is egyértelmű. Ahogy a fohászban hívtuk, az egység úgy működött is a köreinkben, ha visszanézek, sikerült jó példát sugároznunk a világba. Egymást korábban alig vagy egyáltalán nem ismerő debreceni, budapesti, egri, erdélyi és dunántúli fiatalok működtek együtt, és érezték jól magukat, mindenféle falakat bontogatva, olykor jókora fényt árasztva a nevetésükben. És ehhez nem kellettek azonos nézetek, érkezhetett valaki a magyarság, a természetszeretet vagy épp a pozitív gondolkodás irányából pusztán a jó hangulatot keresve, ha nyitva volt a szíve, becsatlakozott az egységbe.

És újabb lökést kapott ez az egység, amikor a Kelemen-havasokban lévő Istenszékéhez közeledve érkezet a sugallat arról, hogy a nemzetnek egy székely-magyar kézfogással tudunk majd segíteni az utunk végén. Egy akkori írásomban ez a sugallat így jelent meg: „A Kelemen-havasok rengetegében egy hírvivő suhan a fák sötét sűrűjében. Jöttéről tudó őrzők lehunyt szemmel várják az ős fenyők tövében az Istenszékén. Elmeséli nekik, hogy az építők már igen közel járnak, fenn énekeltek az öreg Pietrosz tetején, s az énekszó perceiben a szétnyíló felhők beengedték hozzájuk a Napot. Ez a napfény mosolyukká vált, s nevetésükben megérkezett velük a Bukuly katlanjában a tópartra. A Galacon túl a Ló-havas mellé is elvitték a tüzet. Az Ányes mentén jutottak le a Nagy-Szamoshoz, Majorban megtalálták a segítőt, s felértek a kaszálók melletti csodás forráshoz. Másnap derűben keltek át a hegyen, rendre a jó utat választották, és felfedezték a csúcsra vezető rejtett ösvény kezdetét is. Örök életerő jön velük, ezt látja, s ezt mondja a hírvivő…

…Minden és mindenki együtt van immár a Kárpát-medencében ahhoz, hogy kibontakozzon az új élet. Az ősi szövetség a testvérnépekkel újra él. Ők pedig nagyon közel kerültek ahhoz, hogy Hunor és Magyar kézfogását újra élesszék. Ideje lesz elkezdeniük készülni a szövetségkötésre… Hunor és Magyar megáll ott egymással szemközt. No testvérem, kujtorogtam eleget nélküled. Bántottál és bántottalak eleget. Amíg szidtalak, aközben is fájt a szívem érted eleget. Itt az ideje, hogy ezt befejezzük, és megbocsássunk egymásnak. Öleljük meg egymást, és éljünk úgy, ahogy jó testvérekhez illik. Ahogy mindig is éltünk, szeretetben. Mert mi a valóságban egyek vagyunk, s a JóIsten tudást bízott ránk. S e tudással felelősek vagyunk, nem csupán a magyari népekért, de az összes nemzetért. Ezt a tudást mostantól újra használjuk nem csupán minden magyar, de az egész világ bajának orvoslására. Hogy megszelídítsük a vihart a szeretet és a bölcsesség erejével. És hogy megteremtsük az összhangot a Természet törvényeivel, hogy az emberi élet a jót szolgálhassa, és a jóra törekedhessen.”

A fohászunkban kimondott szó az egységről később is derekasan dolgozott, hívta a szereplőket és az eseményeket. Jó példája volt, amikor az egyik napon megcsörrent a telefonom, és egy határozott férfihang jó székelyesen elkezdte mondani a fülemnek oly kedves bemutatkozást. „Jó Napot kívánok, Páll Levente vagyok, és szeretnék csatlakozni a Pilis-Hargita túra csapatához.” Ahogy szóba elegyedtünk, az is kiderült miért: „Szeretem a természetet, és minden érdekel, ami Erdélyt és Magyarországot összeköti!” A csapat körül áradó hangulat fogta meg őt és a feleségét, amikor a Hargita IC-n (mi a Kelemen-havasok felé utaztunk, ők hazalátogattak Gyergyóba) hallottak minket. Bár akkor nem akartak minket megzavarni, elhatározták, hogy csatlakozni fognak. Leventét az ég küldte 2012 elején, a célba érés évében. Ő hozta, ő szervezte a minket a Madarasi-Hargitán, a hétéves menetelés végén köszöntő székely fogadtatást…

 

Fontos kincsekről mesél az a beszámoló-részlet, mely a Levente első túrájának első estéjéről szól a Görgényi-havasokban, lássuk hát ezt is. „Székely újoncunk körbejár a tábortüzes vacsora előtt, és pár jó szóval, pár finom korttyal mindenkit külön köszönt. Ezen az alaphangon indul az est, és ezen is marad. Az evés után gyorsan elmerülünk a témákban, és hamar olyan hangulat kerekedik, mint a legjobb Pilis-Hargita-gyűléseken. Egyre sorjáznak a hatalmas nevetések, pillanatok alatt otthont teremtünk az alkonyatkor még zordon-mord mezőből, bemosolyogjuk a helyet. A pár órával azelőtt minket vadállatokkal ijesztgető traktoros képzelt medvéi, farkasai, viperái is önkéntelenül letelepednek a közelben, és hallgatják a jó szót. Ahogy beáll ez a hullámhossz, az ember csak mondja magában, de jó! De jó, de jó itt lenni, de jó újra együtt lenni… Hajnali 1 órakor jövök ki újra, akkor már őrségben, akkor belül élem át, hogy megjöttünk. Jól megrakom a tüzet, és a lángok fényében nézem nagy szívdobogással a hatalmas erőt sugárzó fenyőket köröskörül. És érzem, hogy itt vagyok Erdélyország közepén, Tündérország közepén. A Görgényi-havasok kellős közepén. A legtisztább tündéri helyen. És érzem, hogy mekkora ajándék ez, hogy itt lehetek, hogy magyarnak születtem, és megtehetem, hogy eljövök ide, és itthon lehetek. Egy szemvillanás alatt elszáll az egy óra, igazából nem is elég. Húsz perc késéssel ébresztem az őrségben utánam következő BorgóiAttit.”

 

4. A Madarasi-Hargita üzenete

 

A Laposnya-patak mentén égő őrtűztől egy érintés visszahoz a Hargitára, a menedékház melletti rétre. A ház óriási pásztorkutyája ismerkedik velünk közelről. Összerezzenek, amikor a hatalmas busa feje hozzám ér, de rögtön megnyugszom, ahogy megismerem. Érkezése jelzi, hogy kiengedték, vagyis túl vagyunk a napszentületen, ami neki az őrség kezdetét jelenti. Dezsőnek és nekem viszont azt jelenti, hogy indulnunk kell fölfele a Madarasi-Hargitára, ahol olyan dolgunk van, amit csakis napnyugta után, éjszaka lehet elvégezni.

 

Megindulunk azon az ösvényen, mely sokáig nem volt hajlandó fogadni lépteim. A hegy őrei egészen meghökkentő módon adták ezt tudtomra: három éven belül háromszor fordítottak vissza, amikor egy-egy székelyföldi kirándulás idején megpróbáltam feljutni a Madarasi-Hargitára. Első ízben a menedékháznál érkezett áthatolhatatlan és tartós ítéletidő, visszatérítve minket Székelyudvarhelyre. A második utamnál a Súgó-patak felől kapaszkodva még el sem értem a házat, amikor kíméletlenül odacsapott egy jégeső, s miután elvert, átváltott csontig hatoló hideg esőbe, végül hazafordítva minket. Mindkétszer ragyogó napsütésből indult a túra. A harmadiknál még csak lent jártunk a Vargyas-patak völgyében, amikor az egyik szűk kanyarulatban megjelent tőlünk tíz méterre egy medve az út közepén. Föl-alá járkált, egy tapodtat sem volt hajlandó arrébb menni. Visszaereszkedtünk egy kilométert pihenni és ebédelni, de miután egy óra múlva is ugyanott őrködött a kanyarban, és másodszor még fel is ágaskodott jöttünkre, kénytelenek voltunk végleg visszafordulni Szentegyháza felé. Lentebb székely favágók azt mondták, nagyon ritka, hogy nem megy el az ember elől, de ha így őrzi a területet, akkor bölcs döntés volt lejönni…

 

Mindezekből nem volt nehéz kitalálni, engem bizony majd csak akkor engednek fel oda, ha az általam szervezett csapat élén, a Kárpátok belső peremén végiggyalogolt 1500 kilométeres összekötő utat befejezve érkezem. A Madarasi-Hargitára nekem csak végig gyalogosan volt bejárat!

 

A gondolatmenet vége felé járok, amikor a csúcsra vezető szekérúton menetelve Dezső megérinti a vállamat, és a tőlünk jobbra levő legelő felé mutat. Bár a növekvő szürkületben nem látjuk a repülését, halljuk a sólyom három rövid rikoltását. Jelzi, hogy odafent tudják a jöttünket… A szívünk-lelkünk tehát kellőképpen tiszta a feladathoz.

 

Az üdvözlet erősíti a kaptató miatti szívdobogást. De a célunkhoz közeledve lenyugszik a szív, halkul a lélegzet, lassulnak a léptek. És lassan az egész lényünk letisztul, lecsendesedik, befogadóvá válik, ahogy az első csillagok fényénél megérkezünk a Madarasi-Hargita csúcsát őrző sziklákhoz. Utolsó csendes lépteink is elhalnak, letelepedünk két kőtömb előtt. Egy szót sem kell szólnunk, Dezső úgy foglalja el a maga helyét, és én is az enyémet, ott, ahová vártak minket. És ül lehunyt szemmel, várakozik székely s magyar a szent hegy tetején, Székelyföld szívében, a világ közepén.

 

„Zászlótok már egészen messziről látszott, miközben jártátok az utat a 21 hegységen át a Hargita felé, el sem tudjátok képzelni, milyen messziről. Mert sok-sok szeretetet és fényt gyűjtött magába, és mind a 21 hegység egyesített erejét.” Nem látjuk magunk előtt a beszélőt, mégis érzékeljük. Én tőlünk picit jobbra sejtem a fehér hajú, fehér ruhás figurát, és azt is, hogy van még mellette valaki. A szavai egyszerre szólnak a fejemben és az éjszakában. „A lenti világban még kevés látszik abból, amit két évvel ezelőtt az utatok végén, az itt született szövetségben kimondtatok. Pedig a hozzá vezető út már egy ideje nyitva áll. De ez nem hiba, az időnek még érnie kell, és ti székely-magyar módon becsülettel tettétek a dolgotokat a családotokban, a munkátokban és ott ahol épp kellett.”

 

A folytatásban kezdem érzékelni a fehér hajú Őrző melletti figurát. Ő fekete hajával, sámán külsejével Dezső 11 évvel ezelőtti történetet idézi meg számomra. Akkor elmesélte, hogy Magyarországra költözése előtti napokban járt fent a Hargitán, és átélt egy látomást, melyben egy sámán felkészítette az útra. És rögtön halljuk is a hangját, Dezsőhöz szól, rímelve a gondolatomra. „Jópár éve ugyanitt találkoztál velem, akkor mutattam meg neked Keletet és Nyugatot. A jobb kezemben tartott Kelet volt az otthonod, a tisztaság, ez elindulás. A bal kezemben tartott Nyugat, az új világ, ahol feladatod volt. Utadat bejártad Nyugaton, végül hazaköltöztél Keletre. Bár a vándorok soraiban nem maradtál ott, szíved nyitva maradt feléjük. Most ennek az életkörnek a végén megkaptad a lehetőséget, hogy épülhess és építhess, s hogy segíts testvérednek az írás születésében.”

 

Aztán csak ülünk ott, újra felerősödő belső lüktetésben. Mert nincs nagyobb öröm, mint az égi segítség közvetlen megtapasztalása és az onnan érkező biztatás és dicséret. Közben más segítők jelenlétét is érzékelem, mintha egy egész sereg angyal venne körül minket, és érzem az ő örömüket is, hogy rendben megérkeztek a feladatok gazdái. Mert bizony nélkülünk emberek nélkül, a mi vállalásunk nélkül az égiek képtelenek megnyilvánulni, helyettünk nem tudnak cselekedni, ez a legfőbb főszabály! Ami pedig az angyali jelenlétet illeti, egyszer régen a Pilis-Hargitán, még a második hegységben a Börzsönyben volt hasonló élményem, amikor a kóspallagi szálláson kezdtem elszenderedni. Ott, az ébrenlét és álom határán, ahol a rejtett érzékeink a legalkalmasabb állapotba kerülnek, hirtelen, élesen jelent meg egy kép. Az általunk rakott tábortüzet láttam a csapattal együtt, és azt hogy körös-körül rengeteg segítő van velünk! Csak annyit érzékeltem hirtelen egy villanásszerű rövid időre, hogy ott vannak körülöttünk, sokan vannak és nagyon vidámak. Örömmel, derűvel, szeretettel igyekeznek gondoskodni rólunk, védelmet nyújtani, hogy minden a legnagyobb rendben menjen! Atyaég! Micsoda pillanat volt, óriási biztatás és megerősítés! Másnap el is meséltem a zászló egyik tájcsís vándorának.

 

A kép felidézése után fegyelmezetten újra elcsendesítem a gondolataimat, és figyelem kitartóan tovább a középpontomat. Már mindketten tudjuk egy ideje, hogy tovább kell majd mennünk, fel egészen a csúcs kellős közepére, ami innen, a Madarasi-Hargita bástyáitól még jó 70 méter.

 

Pár perce már nem érzékeljük a két segítő jelenlétét, amikor egyszerre mozdulunk meg, hogy felsétáljunk a tetőre. Odafent a szapora keresztek, kopjafák és emléktáblák közt lépkedünk, a kelő Hold által erősödő fényben. Az egyik döbbenetes élmény a sok közül a 2012-es célba éréskor ez a millió tisztelgő székely-magyar ereklye volt (akkor a zászlót célba juttató 36 fős csapatból szinte valamennyien először voltunk itt), sűrű erdejük egy 1800 méter magas csúcson szerintem egyedülálló a világon. S ettől is meghökkentőbb volt, hogy a feliratokat átböngészve kiderült, szinte mindegyik az utóbbi évtizedben készült! 2000 körüli vagy attól hamarabbi dátumot elvétve találtunk: tehát az itt hagyott jelek, üzenetek s velük a hitvallás most érkezik folyamatosan a szent helyre, jelezve a magyarság éledését!

 

A talán száznál is több tábla között odaérünk Pilis-Hargitáéhoz, amit egy gyergyócsomafalvi székely srác faragott ki nekünk, és két székely népviseletbe öltözött csomafalvi lány leplezett le 2012. augusztus 20-án. Kap egy simogatást a táblánk, közben megérint az a szárnyaló öröm, amit a felállítói éreztek az ittlétük alatt. Aztán tovább lépkedünk nyugat felé, egészen a tető széléig, és ott telepedünk le a gyepre. Előttünk az udvarhelyi dombok az éjszakában láthatatlanok, de a szívem nagyon is érzi őket. Gondolatban körbejárom a csúcsot, és most is elámulok, hogy lehet egyszerre ennyire szelíd és ekkora erejű. Mintha tényleg ő maga egyesítené a Pilis minőségét a Hargitáéval. Amikor megérkeztünk nem csupán a célba érés, hanem pusztán a hely miatt is álomszerű állapotba kerültünk, én legalábbis szó szerint egészen közel éreztem magam a JóIstenhez, és másoktól is hasonlókat hallottam. Hét év alatt 59 darab 600 méter fölé nyúló csúcsot másztunk meg. Ezen belül 1200 méter fölé nyúló bércekből kereken húszat, de a Madarasi-Hargitához foghatót nem láttunk!

 

Elképesztő az a bőkezűség, ahogy megajándékozza a vendégeit. Eleve meghökkentően nagy a tető területe, de ezzel nem vész el a csúcs hangulata, hisz minden irányban kitárul a világ. Ha úgy van kedved, Csíkország felé sétálsz el, és bármit szemügyre tudsz venni az összes kelet felé eső hegységet és rengeteg települést beleértve. De ugyanez teljesül bármelyik égtáj felé, így vigyázza Székelyföld kellős közepén Székelyország minden vidékét a Madarasi-Hargita! És a ruházata is méltó ehhez a gazdagsághoz: törpefenyők, bokrok, füvek, boróka és havasi gyopár változatos takarója borítja, szöges ellentétben a más csúcsokon megszokott sziklarengeteggel vagy kopár legelővel. Olyan különleges világ ez, hogy itt még a máshol szigorúan magassághoz kötött erdőhatárról is elfelejtkezett a Természet: a közeli, lágyan ereszkedő lankákon a legbátrabb fenyők pár száz méteres közelségbe merészkednek a csúcshoz!

 

Erős fény szakítja meg a gondolatok sorozatát, de nem annyira kívül, hanem inkább belül ragyog rám, minden sejtemet, átjárja. Dezsővel egyszerre fordulunk meg napkelet felé, önkéntelenül lehajtjuk a fejünket. Ezt az érkezőt nem is látjuk, de érezzük a hatalmas energiáját, mintha egy kérlelhetetlen óriás folyamba kerültünk volna, mely belesimít minket az isteni akaratba. Korábban a Pilisben éltem át ehhez foghatót az útvonal másik végén. Egyedül jártam az erdőt, és egy jelzett útról letértem, mert hirtelen megtetszett az egyik szikla, valami azt súgta, jó lesz oda felmennem, holott nem vezetett oda út, s gyerekkorom óta nem is szoktam így elkalandozni. Ahogy felértem, a szikla peremén túl egy lapos tető fogadott, de oda bizony már nem tudtam állva fellépni. Ott ugyanis akkora erőáradásba jutottam, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Így, egyik pillanatról a másikra még soha nem találkoztam ilyennel, és főleg nem a Természetben barangolva. Akkora ereje volt, hogy ösztönösen leborultam a földre, és imádkozni kezdtem. Bár a legtisztább fény energiája áradt, de nagyon a szigorúan megmérettem, ott rögtön megnézték kiféle-miféle vagyok, ha már oda mertem vetődni. Válaszként elimádkoztam az esti imámat. Kellett is oda minden része, de legfőképp az, amikor a többi nemzetért is szólok, azt pedig részletesen végig kellett mondanom az összes Kárpát-medencében velünk élő népet megnevezve! És csak akkor enyhült meg ez a végtelen nagynak érzett erő, fogadott be, s vált bennem mindent betöltő fénnyé. A hely táltosa vagy szelleme (kinek, hogy tetszik) ekkor bizonyosodott meg rólam, fogadott, és átadta kincseket, amelyekért felhívtak. Ahogy szétnéztem az imám végén, az egyik sziklán megdöbbenve láttam meg egy rovásírásos üzenetet. Én akkor, 2007-ben még nem tudtam a rovást olvasni, de a legközelebbi túránkon felküldtem oda a másik Nyilas jegyében született székely barátomat. Marosvásárhely szülöttje, Kelemen Lóránt azzal jött vissza odafentről, hogy a sziklán ez áll: „A jövőnk Jézus Krisztus Úr.”

 

Most pedig itt vagyunk egy újabb ellenállhatatlan erővel, a Madarasi-Hargita hatalmát megidéző erővel szemközt. De itt nincs szigorúság, a hegy szelídsége nyilvánul meg a rengetegei és sziklái közt élő Tudó szavaiban. „Drága vándorok, köszönjük, hogy megtettétek a rátok bízott lépéseket, és hogy megint itt vagytok, újra megidézve székely és magyar testvériségét!” Nagy öröm a válasz a lelkünkben, mintha ezer éve nem látott családtagjainkkal találkoztunk volna. Úgy érzem, sokan vannak most velünk ebben az örömben. A Kelemen-havasokban, az Istenszékén is nyílik egy kapu, és Erdélyország többi havasaiban is mosolyognak az ottani táltosok, és itt vannak mind körülöttünk, hogy megbiztassák a jövőnket. „Lássátok meg újra, mi áradt, amikor megérkeztetek a zászlóval, és mondjátok el a többi vándornak! Ezt élték meg akkor a Hagyaték őrzői szerte a hegyekben! Azért hívtunk fel titeket újra, hogy átadjuk a hálánkat a hétéves vándorútért, és üzenjünk általatok a Kárpátok népének. De először arra kérünk téged, krónikás, hogy mesélj még a zászló érkezéséről, mert a világnak nagy szüksége van arra az örömre, egy cseppje sem maradjon ki a könyvedből!”

 

Már fenn jár az égen Hold, a fényénél köröskörül előtűnnek az eddig csak odaképzelt ormok, és ők is biztatnak, hogy repüljek vissza bátran az időben…

 

Oda menjünk, ahol kellünk! – újra együtt Atilla ivadékai

 

Első kép. Rettenetes meredek ez a hegy. Pedig hányadik kaptatónk már ez! És bizony voltak sokkal vészesebbek a másfélezer kilométer alatt, mondjuk a Naszály, a Tupoj, vagy a Nagy-Köves vulkáni kúpján. De nem csak a testemet nyomja a sátorral megterhelt hátizsákom. Mintha ebben az utolsó nagy küzdésben itt lenne velem az elmúlt hét év összes lelki nehézsége, összeszorított fogú küzdése, keserves fáradtsága. Alapvetően nem ezekről szólt, de azért a sok jó közt megbújva ott vannak ők is, most pedig valamiért utoljára összefogtak, rám tették a nyomást, és húznak visszafelé a völgy felé. Hátrasandítok sógorom felé, aki a hasonló küzdések, nagy mélységek és nagy magasságok mestere. Lassan lépked leghátul, a jó öreg Boci nem tágít mellőle. Boci a kijelölt csapatzáró ember, és ezt lelkiismeretesen be is tartja. Derék szokásához híven jó szóval tartja a leglassabb embert, közben 20-30 percenként kurjantással ellenőrzi a távolságot és tartja a kapcsolatot az élen haladóval. 28 fős csapatot kell egyben tartanunk, hosszú kilométereken, a havas végtelen rengetegében, olykor cselesen kanyargó utakon, ez máshogy nem megy, így viszont dicséretesen működik.

 

S jó is hogy a sógort látom magam mögött, mert az ő korábbi példája kiváló önmagunk legyőzésére: amikor a Kelemen-havasokban zuhogó esőben mindenféle rosszullét lassította, végül csak elfogadta a biztatásomat, és nem ment haza. Inkább megcsinálta a több mint ezer méteres szintemelkedést a főgerincig, ahol aztán rendbe jött (az időjárással együtt), és maradandó élményt kapott a Nagy-Kövesen! Az ilyen emlékek, vagy csak egy-egy mosoly nagyon jól jönnek az efféle rettenetes szakaszokon. Meg ez a kis jópofa tisztás. A zsákok lekerülnek, elballagok a mesebeli picike kör túlsó vége felé, szembe jön velem Kavics. Még mielőtt összetalálkoznánk, szétárad bennem a hely ereje, s máris ezerszer jobban vagyok! A következő ütemben találkozik a tekintetünk, és rögtön látjuk, hogy a másik pont ugyanazt érzi. S ki is mondja ezt a nagybányai vándoraink egyike azzal a jellegzetes mosolyával: „Most már minden rendben!” Telibe találta a lényeget. Mert a rét fénylő derűjét az ott élő tündéreknek könyvelem el magamban. Ám később kiderül számomra, hogy ezen a ponton értük el a Madarasi-Hargita birodalmának a határát, s az alatt a három nap alatt, amit ott töltünk, ez a káprázatos érzés végig megmarad! Életünk legcsodálatosabb fejezetei közé került ez az idő.

 

Az érzésben benne volt a magassági határ is, amit meg kellett haladnunk az emelkedőn, hogy e tisztást elérhessük. A többi hegységben is megtapasztaltam ugyanis, hogy nagyjából 1500 méteres magasság környékén minden letisztul. Ha valaki egy picit használja a belső látását, érzékeli ezt, párhuzamosan azzal, hogy a vizek és a levegő is egyre tisztább. Ide már nem ér fel a szenny. S mindez rárímel e könyv első részében emlegetett felsőbb síkokra, oda sem tud már behatolni semmilyen ártó, rontó, bontó hatás, egyszerűen nem tud ott megélni. Wass Albert a műveiben, főleg a Funtineli boszorkányban, kiválóan érzékeltette ezt a havasi határt a fenn élő figuráinak a tisztaságával, és azokkal az egyszerű mondatokkal, amiket a szájukba adott… Ezért mondják, hogy a jó valójában a rossz fölött van, s ezért kell mindig fölfelé törekednünk, ha máshogy nem, hát azzal, hogy időnként elzarándokolunk e magassági határ fölé. A könyv harmadik részében a magyarság érdekében ennek az üzenetnek még egyszer utána kell járnunk…

 

Második kép. Egy széles, egyenes szekérút vezet a Madarasi-Hargita vállára épült menedékház felé, odáig már csak sétálni kell urasan. A Pilis-Hargita kígyója elnyúlik, kedélyes beszélgetéssel, vagy csendes battyogással pergeti a perceket és kilométereket. A csapat kilazul, az idő simogat. Valahol a közepe táján haladok, előttem is, mögöttem is van hely bőven. Jobbra egy irtásnak köszönhetően kinyílik a táj. Udvarhelyszék fölött egy felhő, közepén kör, a körből a Nap fénye széles sávokban öntözi a földet. Amikor a Fancsal felől Gyergyóba ereszkedve beért Székelyföldre a zászló, szivárvány fogadta, és most is mosolyog az ég. Ezekben az áldott percekben fogom fel, hogy MEGJÖTTÜNK! Végigjártuk ezt az első hallásra nehezen hihető utat, elhoztuk gyalog a zászlót, úgy ahogy az üzenetekben megkaptuk. KÖSZÖNET MINDENKINEK! Minden porcikámat átjáró boldogság, kívánom mindenkinek, hogy egyszer éljen át egy ilyet!

 

A menedékház tulajdonosa, mikor megtudja, mi céllal, honnan jövünk, felajánlja a nagy rétet a sátraknak, s ígéri, ha tud, maga is feljön a székely-magyar kézfogásra. Tenyerén hordoz minket ez a hegy! De már hét napja minden úgy megy, mint a karikacsapás, a havasokban ritka kincsnek számító folyamatos jó időben. A sors által közénk rendelt Páll Levente motorja, lelke a csapatnak, sokszor alig tudjuk féken tartani, úgy tör előre az élen a számára hazatérést adó tájakon. A Libán-tetőre például 20 kiló kemencés kenyeret hozatott a csomafalvi rokonaival, így nem kellett letérnünk a gerincútról élelemért, nyertünk egy napot. De Gyergyóalfaluból is kaptunk egy lökést. A Görgényi-havasok déli harmadáról jogi viták miatt máig nincs térkép, ezért ott a Kárpátalját idéző dzsungelharcra készültünk orosz nyelvű (!) kriksz-kraksz térképekkel. Ám Leventén keresztül megtudtuk, hogy az Erdélyi Kárpát Egyesület egyik alfalusi tagja, Köllő Sándor nemrég felfestette kék jelzéssel a területen átvezető utat. Mit ad Isten, épp a Bucsin-tetőtől a Libán-tetőig vezető útvonalat, pontosan azt amire szükségünk volt a Hargita felé! Miután királyi kényelemben, a 200 méterenként felfestett jelekkel bejártuk a szakaszt (utoljára tán a Mátrában volt ilyen jó dolgunk), jött a következő meglepetés. Egy ragyogó reggelen a jelek festője megjelent a sátrainknál, és jó székelyesen, pálinkával, bajsza alatt nagy mosollyal jelentkezett a csapatba! Sanyi bátyánk csatlakozása után gyorsan közkedvelt tagja lett a Pilis-Hargitának.

 

A harmadik képen pedig már ott állunk a valósággá vált közös álomban. Fogjuk egymás kezét a körben a Madarasi-Hargita tetején. Tudtam, hogy létezik ilyen, de addig nagy csapatban nem beszéltem így: amikor kimondok egy-egy szót, előtte tisztán hallom a fejemben, mi az a szó, mi akkor és ott el kell hangozzék. A Borgóban csatlakozott vándorunk, Tomi barátom, ki hozzám hasonlóan évek óta igyekszik használni az égi csatornáit a boldoguláshoz, elmondja később: „Mostanában erőteljesen beszélsz, ott fenn minden egyes szót hallottam a fejemben, még mielőtt kimondtad volna…” Ilyen közel vagyunk a Madarasi-Hargitán a Teremtőhöz, földi halandóként is tisztán halljuk, amit sugall. A magyarságtudományok tanítója, Hervay Tamás is elmondta egyik debreceni előadásán, egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy adott helyzetben mi hangzik el. „A szónak varázsereje van, de csak akkor, ha igaz, csak akkor, ha ott van a helye és az ideje.” Számtalanszor megtapasztaltam, ha ezeket a szavakat mondom ki, töltésük, erejük van, és ezt észreveszem a mások beszédén is. Ha viszont valaki „botra beszél” (drága megboldogult nagymamám szavával élve), az egészen más. A nem odaillő, nem a maguk idejében kimondott szavaknak nincs semmilyen töltése, tompán, üresen szólnak. És még meg is zavarhatják a folyamatokat, a rendes mederből elterelve az energia áramlását. A szó ugyanis komoly energia, az első részben bemutatott gondolati energiához hasonlóan. Talán komolyabb is, hiszen a szó a hallgatók figyelmét egy adott dologra irányítja, akik önkéntelenül leképezik, vagyis sokszorozzák az elhangzottakat. Nem véletlen, hogy az indiánok, de a régi magyarok is (vagy Székelyföldön még a maiak is, főleg az idősebbek) csak ritkábban szóltak, de akkor súlya volt a szavuknak. Ők még a belső ritmusukhoz, belső hangjukhoz közelebb élve jobban érezték, mikor s miről kell beszélni.

 

A következő örök pillanat, amikor meglátom a csúcson madéfalvi barátainkat, Demeter Attilát és Borcsát, kislányukat, Dorottyát és a Borcsa szüleit. Ők nem jártak velünk a túrákra, de most feljöttek Csíkmadéfalváról a megérkezésünket köszönteni, fél órával utánunk érkeztek. „Láttuk a körlevélben, hogy ma értek ide, ez csak természetes, hogy feljöttünk!” Az általuk készített áfonyapálinkával és kürtős kaláccsal ajándékozzák meg a Pilis-Hargitát. Igen, lehet, hogy ez természetes, de valamiért mégis óriási dolog. Talán épp azért, mert természetes, szívből jövő gesztus. Már a lenti réten megint körbe állunk, jár körbe az ajándék itóka, esszük hozzá a kalácsot, és szárnyal a hangulat, ahogy csak az Olt és a Maros mentén tud szárnyalni. Mert itt valami miatt a csillagokig ér a nevetés! Borcsáék ezt a kincset érő nevetést hozzák el a hegyre az ünnepen, nagy köszönet érte!

 

A negyedik kép újra a menedékház melletti nagy réten, ahol másodszor is megaludtunk, hogy másnap a zsákok mélyén őrzött ünneplőben visszamenjünk a csúcsra kimondani az egyezséget székely s magyar között. Fontos lenne egy életerős ébresztő a több mint harminc embernek, mert 10-kor indulunk a csatlakozó székelyekkel. Éppen szedném is össze hozzá az erőmet, amikor pontban reggel 8-kor, a megbeszélt időpontban megszólal a gitár és a dal sátor előtt. ”Annyi mindent kéne, még elmondanom. S ha nem teszem, talán nem is lesz rá alkalom. Hogy elmeséljem, milyen jó hogy itt vagyunk. S mint a régi jó barátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk.” A mi Dalnokunk az Ismerős Arcok Nélküled című számával kelti a népet az utolsó nap reggelén… Amikor 2007-ben először találkoztam a dallal, egymás után ötször néztem meg a bemutatásakor készült koncertfelvételt. S azután is bárhol eljátszották, úgy éreztem, templommá változik a tér, s megszűnik minden békétlenség, több száz ember megfogja egymás kezét, és együtt lélegzik. A zenekar egyik karácsony előtti koncertjén, a Magyarok Házában pár kisgyerek legelöl, a színpad előtt végig hancúrozott, rakoncátlankodott a különféle számok alatt. Ám amikor zárásként megszólalt a Nélküled, a kölykök varázsütésre megálltak, és ők is tágra nyílt szemekkel nézték végig, ahogy Nyerges Attila elénekli a dalt Leczó Szilveszter zongorájával kísérve. Mert ilyen ereje van, amikor megéljük, hogy… „Történjen bármi, amíg élünk s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk!” Még azokkal is, akik esetleg elfelejtik ezt ebben a kavargó korszakban.

 

A Madarasi-Hargita holdfényes tetején a Tudó velünk szemben rábólint ezekre a gondolatokra. Aztán lehunyt szemmel azt kéri, idézzem meg a gitár hordozóját, a túrát az első lépésétől segítő vándort, ki megajándékozott minket a Nélküleddel. Az a bizonyos vonaton leejtett könyv hozta el a körbe Kocsis Gergelyt, történetünk harmadik Nyilas jegyében született kulcsfiguráját Dezső és Lóri mellett (hozzátehetjük, a magyarság is e csillagjegy népe). „A Pilisbe még csak a hírét hozta el. Ott rákérdezett, jó lesz-e nekünk egy gitár, és a második túrára már azzal jött. A Börzsönytől a Hargitáig húsz hegységen át hozta, és minden este játszott nekünk. Sziklákon, vízmosásokon, kegyetlen kaptatókon, 1500 kilométeren át mindig ott volt a kezében, cipelte lassú, hatalmas, megállíthatatlan lépteivel. Csendesen, nyugalommal hordozta, mosollyal, az út és az erdő nagy-nagy szeretetével… Néha segítettem neki, néha ide is adta, de csak egy vagy két kilométerre. Egy ilyen kilométeren szálltam el a kárpátaljai dzsungelharc egyik rettenetes patakmedrében. A szikláról lezuhanva a gitár ért le elsőként helyettem, tompította az esést, és a gitárnyak reccsent el a csontom helyett. Aznap este nagy csend volt a tűznél a Borló határában, akkor tudtuk meg, mennyit jelent nekünk a napok végén a zene. A vándorunk ekkor sem esett kétségbe, és az egyik szilveszteri buli után boldogan jelentette, hogy sikerült életre keltenie, addig élesztgette, ragasztgatta, hogy újra szépen szólt. Így kísérhette végig ugyanaz a gitár az összes a felejthetetlen nagy éneklést. Ezek az énekek mélyen belevésődtek a lelkünkbe, örökre belerajzolódtak a zászló titkos életfájának erezetébe…

 

A gitár hordozója is huszáros fejezeteket vállalt a Pilis-Hargita történetében. Volt úgy, hogy átvette a csapatot, amikor a Cibles alatti faluban a túravezetőnek lerobbant a dereka. Akkor se szólt egy fölös szót sem. „Jó lesz az Antikám” – legfeljebb ennyit, megnézte a térképet, és csendes mosolyával elindult a csapat élén. A csapat pedig haladt vele, vitte őket ez a nyugalom, észre sem vették, úgy faltak be 8 kilométert az első táborhelyig. Aztán a Cibles 1800 méter fölé törő hármas csúcsára is így ment fel a zászló. A dalos ember a fenti táborban őrizte az álmukat, egész éjjel virrasztott mellettük. „Belevertük a sátorvasat egy szintvonalba, azzal jól megkapaszkodtunk” – ennyit mesélt a táborhely meredekségéről hamiskás mosolyával… Dalnok komám nagyon megbecsül minden egyes lépést s minden egyes fűszálat, felfedez minden forrást. Összegyűjt minden fát és patakot, minden madarat, virágot, bokrot, énekhangot, dalt és verset. Mindent elraktároz és egymáshoz illeszt, így építi velünk a hidat…”

 

A legtisztább kékséget látom az ötödik képen, már fenn a csúcson, egyetlen bárányfelhő sem zavarja meg órákon át. Arccal keletnek állok a körben, ha balra fordulok, a Görgényi-havasok vonulatait látom, mögötte a többi hegységünk, e pillanatban már egyetlen, egységes élő láncolat a Pilistől a Hargitáig! Mutatom is a többieknek, és felsorolom a 21 hegységet. Újra ott állunk a világ tetején, a tegnapinál jóval nagyobb körben, közel ötvenen, Csaba székelyei és Árpád magyarjai. Beszédben, versekben, idézetekben megyünk végig a székely-magyar történelmünkön, és a kirajzolódó képekben rendre igazolódik: valamennyien Atilla ivadékai vagyunk.

 

Erre a napra is jut gyergyói ajándék, tovább gazdagítva az ünnepet. Levente otthonjártakor ugyanis beugrott egy ismerőshöz 10 lejt megadni. Amikor két szóban elmondta érkezésünket, az ismerőse lánya felajánlotta neki, hogy szívesen feljön, akár verset is szaval, miután színi főiskolára jár Kolozsváron. Borsos Julianna meg is jött közénk, és amikor a történelmi kitekintő végén megérkezünk a jelenbe, belép ebbe az életáradásba, és sokszorosára erősíti! Mert életáradást látok a hegyen, akárhányszor visszanézek, mintha igazolná a kék ég alatti fényár a csillagász Grandpierre Attilát, aki egy debreceni előadásán levezette, hogy minden egyes napsugárnak élő minősége van…

Jön Julianna, és a szülőföldjét adó Hargita erejével énekel egy gyönyörű csomafalvi népdalt, majd elszavalja Nagy László versét. „Ne is akarj menedéket, Amíg benned zeng a lélek – Most rúgjon a sarkad szikrát, Égesd el a világ piszkát!… Mert mibennünk zeng a lélek, Minket illet ez az élet!” Döbbenten látjuk, hogy a sors megint mekkora támogatást adott, mennyire ideillik a székely lány által felhozott táncoló életerő! „Oda menjünk, ahol kellünk – Ahol nekünk öröm lennünk – Hol a csókok nem csimbókok – Nem hálóznak be a pókok”… „Én is nyitok arany torkot – Mint a rigó, úgy rikoltok – Csapkodom a nyári zöldet – Átnyilazok eget, földet – És akit én megtalálok – Pántolok rá aranypántot – Úgy szeretem, úgy szorítom – Én sohase szomorítom!”

S aztán mi is átnyilazunk eget, földet, miközben Atilla örököseiként elküldjük országnak-világnak, mi szerint szeretnénk élni az elkövetkező ezerévben. Testvériségben egymással, békében a többi néppel, egyensúlyban a Természettel! Az Élet Tengely túlsó oldalán, a körben velünk szemközt Dalnok olvassa fel a madarasi székely-magyar szövetség szövegét, miközben eme oldalon egy székely és egy magyar kezet fog, s rábólint mind a hét tételre. E hét tétel egy ragyogó jövőkép, világosan megfogalmazott kérés a sorsunkhoz, életünkhöz, egymáshoz és a Teremtőhöz. Egyben támpont, alapvetés, bármikor hivatkozhatunk soraira, és fogunk is a könyv harmadik részében.

 

A hatodik képen fülig érő szájjal jövünk-megyünk a hegyen, közben ölelések teremnek. Még jó sokáig fürdik a lelkünk az ünnepben. „Ha már semmi más se jön, nekem mától egyetlen rossz szavam sem lehet majd odafenn erre az életemre!” Valahogy így foglalom össze, amit érzek. Már lent a menedékháznál lép hozzám oda a nővérem. „Jaj, tesó, el se hiszem. El se hiszem, annyira szép!” – mondja, és megölel. Ő a kezdetektől, egészen pici koromtól kíséri és segíti olykor kacskaringósra sikeredett útjaimat, ez a visszajelzés számomra tőle éri a legtöbbet…!

 

Üzenet a Kárpát-haza építőinek

 

Sokáig csend van körülöttünk a nyári éjszakában. Hagyjuk eloszlani az imént még áramló képeket és gondolatokat, hagyjuk elcsitulni az érzéseket, és aztán csak ülünk szó nélkül, újra a belső középpontba figyelve. Körös-körül az alvó havas álmában is kitartó szeretettel ölel minket, miközben a Hold lassan lecsúszik az égről. Hosszú percek után, a befogadó csendben szólal meg újra a Tudó velünk szemközt. „Két éve ezen a szent helyen hitet tettetek az új élet mellett. De a Rendnek először az emberek lelkében kell helyreállnia. Ez az a pillanat, amikor valaki dacolva az őt körülvevő eltorzult világgal tudatossá teszi önmagában, hogy a mások elleni lét helyett a másikért való élet a feladata. A könyöklés helyett a segítségnyújtás, az uralom helyett a szolgálat, a hódítás helyett a gyógyítás! A Teremtő Atya seregei serényen dolgoznak, és mi is támogatjuk innen fentről becsülettel ezt a munkát, így egyre többen ébrednek fel, és ismerik fel magukban a valódi értékrendet. Az ébredés után az emberek hozzájuk hasonló társakat kezdenek keresni, és van kihez menniük az éledő köröknek köszönhetően. Ezek a körök az új élet csírái a Kárpát-medencében, velük kell nagy tisztelettel és minden tudásotok legjavát adva bánnotok, hogy idővel minél jobban összehangolódhassanak.

 

Mert ma még hangosabb odalent azok szava, akik éretlenség, gyarlóság vagy ártó szándék által vezetve a hamisságot, a békétlenséget, a széthúzást erősítik. De a hangok erdejében meg fog jelenni a tiszta hang, és rögtön válaszra fog találni az emberek szívében! Ehhez a hanghoz kell e körök összefogása, hogy egyszerre mondhassák ki az igazságot. Hogy az eddigi csend helyett végre ereje és súlya legyen a tiszta emberek közös szavának! Hogy a sok hazudozás, hőbörgés, átkozódás mellett végre jelenjen meg a szeretetteli bölcsesség is a történelem színpadán! Mert ha megjelenik, gyorsan elvégzi a dolgát…

 

De tudnotok kell, az ébredés nemcsak a magyarok körében, s nem csak a magyari utat járók köreiben zajlik. Az Atya pedig úgy rendelte el, hogy csak úgy tudjatok célba érni, ha feléjük is nyitottak vagytok. Ezért vallatott olyan szigorúan a pilisi táltos testvérünk a más népekkel kapcsolatban, mikor hozzá vezettek a lépteid azon a sziklán! Észre kell hát vennetek azokat a testvéreiteket is, akik más útról, más irányból érkezve, másfajta eszmékből kiindulva jutottak el a megfelelő érettségig, és dolgoznak ugyanazon jó érdekében. Ez a leendő Egység záloga! Mert csakis ennek a tiszteletnek és nyitottságnak köszönhetően hullhatnak le a jóakaratot ma még szétszabdaló falak ember és ember között. És mindig tartsátok szem előtt, amit az erdélyi szellemóriásotok, a Hagyaték lejegyzője kimondott: ha mindannyian másképp is akarjuk azt az egyet, már akkor is Egység az!

 

Ha pedig létrejön köztetek a közös nevező, nem kell egybe olvasztanotok a sok-sok kört, mert ha lemásoljátok a mai világ szögletes szervezeteit, elhal benne az élet, és könnyen eluralkodik benne a viszály. Ehelyett másoljátok a Természetet, az egymással összefüggő, de önállóan is életképes sejtek által. Kövessétek a Szent Koronánk által is közvetített is-is törvényt! Ha úgy hozza a szükség, legyetek képesek együtt is fellépni az elfogadott közös nevező mentén, de az év többi napján hagyjátok meg az önállóság szabadságát, hadd igazítsa egy-egy közösség a maga szűkebb életterét a maga bölcsessége szerint, de a nagy közös célt mindig szem előtt tartva.”

 

Mire a Tudó szavai elhalnak bennünk és körülöttünk, a Hold már nincs az égen, s lassan a csillagok is halványodnak. A tető újra üres, a segítők eltávoztak, az üzenetet megkaptuk, s lassan indulnunk kell. Dezső hazafelé, én pedig Csíkország felé veszem az irányt, ott lesz a következő, az utolsó találkozóm: az Égig Érő Fa eddigi utolsó szintjét Csíksomlyón idézzük majd meg. Egy nagy öleléssel elválunk egymástól, a székely barátom útja délnek, az enyém északnak visz. De kisvártatva kelet felé kanyarodik az ösvény, és a pirkadat fényeiben kitárul előttem a fenséges Csíki-medence a Csíki-havasokkal a háttérben. Leülök megvárni a napfelkeltét, addig még alighanem egy szundítás is belefér. Ahogy lehunyom a szemem, tisztán meghallom a Tudó hangját, aki a Madarasi-Hargita keleti lejtőjén még búcsúként átad egy üzenetet. „A marosvásárhelyi székely barátod Szent Péter és Pál templománál vár Téged, onnan indulva kapaszkodtok ki majd a hegyre, melyet a Babba Máriához járó százezrek szeretete fényesít. Míg odaérsz, vedd számba a Kárpát-haza csíráit, növögető Életfáit, meséld el, melyikben mit tapasztaltál, melyik mivé tud válni, s hogyan tudja szolgálni az új élet megteremtését. Odaát Csíkban is vár rátok egy feladat. Az íjfeszítő népeket évszázadok sötétsége után összekapcsoló Kurultajt kell megidéznetek és az annak nyomán szerveződő országos mozgalmat, mely Kunszentmiklóson bontott zászlót 2008-ban.”

 

Köszönetet mondok, s mielőtt elszenderedek, átgondolom a hallottakat. Egyfajta seregszemlére kért a Tudó. Kik azok az emberek, csoportok, kezdeményezések, melyek az elmúlt években fényt tudtak hozni ebbe a reményre ítélt sötétségbe? Fontos lesz megnézni a hagyatékunkat kutató szellemi műhelyeket, mint leghamarabb meggyújtott (már a 90-es években terjedő) őrtüzeinket, melyek tapasztalataim szerint minden későbbi folyamat megalapozói voltak. És ugyanígy nyakig benne vannak a történetben a hagyományélő csoportjaink, akárcsak a fénymunkás körök, még ha sokszor egészen eltérő pályákon is mozognak. Ugyanakkor ott vannak a térképen a külső-magyarok önrendelkezési törekvései és a magyarság határokon átívelő egyesítését célzó mozgalmak. Egyre jelentősebb a helyi termékeket helyi piacokra szervező, közben önellátás és vegyszermentes mezőgazdaság, valamint egészséges élelem felé törekvő körök tevékenysége. A Tudó figyelmeztetését talán leginkább náluk és a fénymunkásoknál kell majd szem előtt tartani, mert itt valóban megfigyelhető eredetileg liberálisnak, jobbosnak, balosnak gondolt emberek találkozása, akik aztán rájönnek, hogy csak fent és lent van…

És aztán ott van a nagyszabású kísérlet, a Kurultájból kisarjadó Magyarok Szövetsége. Bár mindössze 2-3 év után kifogták a szelet a vitorlájából, és végig sikeresen agyonhallgatták, merem állítani, hogy Mátyás király halála óta az egyik legjelentősebb kísérlet volt a magyarság talpra állítására! A megfogalmazott irányvonalait tekintve, valamint az általa megérintett és meg is mozdított emberek számát, illetve érettségi szintjét tekintve merem ezt mondani. Átmenetileg ugyanis több tízezer ragyogó lelkű, értékes embert hangolt össze! Székely barátommal végig ott harcoltunk az első soraiban, hát bőven lesz mit tanulni belőle. Gondolataim egyre lassulnak, majd fokozatosan álomképpé válnak, hamarosan jó mélyen alszom a drága havasi fűben…