Az Élet Győzelme

Az oldalon folyamatosan közlöm az Élet győzelme Magyarországon című könyv fejezeteit. Célom, hogy a jelenleg még íródó könyv teljes tartalma elérhetővé váljon a világhálón keresztül.

Az Élet győzelme Magyarországon
és a Föld nevű bolygón

„Egyetlen dolgunk van, a lélek hatalmát helyreállítani a pénz fölött az életünkben.”

 

Ez az a könyv, amire rákérdeznének odafent, ha elmarad a megírása. „Az rendben van fiam, hogy átélted azt a sok csodát, de mi lett a könyvvel, amit rád bíztunk?!” Nem akarok, így járni, hát uccu neki! Hogy kinek írom? Mindenkinek, aki ébren van! Ki van ébren? Aki ezzel a címmel kezébe vette ezt a könyvet, az biztosan! Engem nem zavar jobb és bal, ateizmus és vallásosság, vagy semmilyen más izmus. És az sem, hogy magyar vagy más nép fia az illető. A lényeg, hogy épülni és építeni akarjon, gyarapodni, hogy gyarapíthasson, éljen Emberként! Hogy jómagam a könyvben nyíltan felvállalom a magyarságomat és a belső világomba, valamint az Istenbe vetett hitemet? Ez is rendben van, hiszen ezzel senkit sem bántok, sokkal inkább bátorítok, ő is vállalja fel, amit a szíve és a belső igazsága diktál neki!

Hogy túl merész ez a cím? Amennyi ébredező emberrel találkozom az utóbbi években, egyáltalán nem! És őszintén, ki szeretne mást? Ki szeretné folytatni az elszegényedést, a népességfogyást, a ki- és bevándorlást, az erkölcsi és egészségügyi zuhanást, a környezetrombolást, a természettel és egymással vívott értelmetlen háborút? Ki akarja tovább élni ezt a fenntarthatatlan, szennyező, mérgekkel teli, beteg létezést? Van még elegendő hazugságunk ahhoz, hogy ideig-óráig újra és újra betömködjük a lyukait? Hiszen már régen elege van belőle még azoknak is, akiknek elvileg érdeke, hogy fennmaradjon.

 

Persze sokan még mindig hisznek abban, hogy a jelenlegi vezetőink majdcsak megtalálják a kivezető utat. A végletekig kitartanak egyik vagy másik párt/ideológia mellett, és bíznak a „fenntartható fejlődésben”, ami majd szépen megmenti a Földet. Csakhogy elég Magyarországnak az 1990 utáni súlyos lepusztulását megnézni, vagy a bolygónk teljes elszennyeződését: a folyamatok lehangolóak, az eredmények vérszegények! Ünnepelünk például egy globális kibocsájtási egyezményt, miközben egy szó sem esik a kezelhetetlen szeméttömegekről, az elapadó édesvízkészletről vagy arról, hogy az agyonmérgezett talajainkból évtizedeken beül el fog tűnni a maradék tápanyag?!

 

Ez a vezetőség leszerepelt, sportnyelven ilyenkor „edzőváltást” szoktak követelni. Nem a szakértelem hiánya miatt, hanem amiatt, hogy szinte minden döntést az azonnali nyereségérdek hat át, az élet minden területén a pénz és a hatalomvágy szabja meg az irányvonalakat. Eljutottunk például odáig, hogy bizonyos gyógymódokat és gyógyszereket azért kell lejáratni, betiltani, mert a tömeges gyógyulás nem üzlet a gyógyszeriparnak.

 

Ilyen helyzetben vakság lenne fentről várni a megoldást, azoktól, akik az elmúlt évtizedekben és évszázadokban egymásnak adták a kilincset a vezetésben. Egészen biztos vagyok benne, hogy vannak köztük is igaz emberek, jó megoldásokkal, és vannak is eredményeik (amelyek nélkül már sokkal nagyobb bajban lennénk), de a pénzmániában szenvedő hatalmi csoportok mindenhová beszőtték magukat, és egyelőre mindenütt kezükben tartják a folyamatok jelentős részét.

A megoldás tehát alulról indulhat, legelőször is belülről. És fontos kimondani, hogy a megoldás nem az „edzőváltás”! Nem a bűnbakok kikiáltása, politikusok, pártok, izmusok leordítása és elzavarása. Hiába jóleső sokaknak e gondolat. A valami elleni harcnak nincs lelke, nincs iránytűje, sehova sem vezet.

 

A megoldás ehelyett a megújulás. Megújulás egyéni, aztán közösségi szinten, aztán egyre tágabb körökre hatva. Az építő, jót akaró, jóért dolgozó erőket és embereket támogatva. Szép lassan átbillentve a mérleget az ő javukra. És ebbe bárki beleléphet függetlenül attól, hogy jelen pillanatban épp hol van a ranglétrán, milyen párthoz kötődik, politikus épp vagy villanyszerelő, mi a bőrszíne, milyen nyelvet beszél, milyen istennek imádkozik, vagy milyen okból nem imádkozik. Először mozdítsuk meg a jó erőket önmagunkban, és ezzel együtt támogassuk őket minden szinten és minden csoportban! És figyeljük a változást teljes nyitottsággal. Az építő erőknek össze kell érniük – mert egyszerűen ilyen a kémiájuk -, mégpedig határokat és falakat átlépve. Am pedig a vezetőinket illeti, ők mindig a mi kivetülésünk, azt a szintet tükrözik, amin mi vagyunk, tehát csakis feljebb lépve tudjuk őket egy jobban dolgozó, felelősen gondolkodó vezetőségre „felülírni”.

 

„A forradalom otthon, a szívedben kezdődik, amikor megtagadod hited és értékeid feladását” – kiválóan írja le ezt a lépést az ír U2 énekese. Aztán jöhet az egymás ellen élés helyett az egymásért élést választó emberek összefogása, majd a tisztulást megcélzó közösségek együttműködése. Ennek az összefogásnak pedig arra van szüksége, hogy olyan emberek irányítsák, akik:

  • belső énjükkel és Teremtőjükkel összhangban vannak,
  • ennek köszönhetően eltántoríthatatlanak a valódi értékrendtől,
  • a belső tudásukat – kapcsolódjon az bármiféle hithez, valláshoz, kultúrához, világnézethez – tudatosítják és használják is!

Másképp az első jól irányzott pofon elsöpri a megújulást. Akiknek ugyanis nem érdeke ez a változás, nagyon is tisztában vannak az anyagon túli természeti törvényekkel, és vastagon használják is a hatalmuk fenntartására. Ahhoz tehát, hogy a fény győzzön, ebbe a meccsbe bele kell állni, és nem lehet tovább otthon szemérmeskedni a gyertya mellett. Ki kell jönni a gyertyákkal együtt, és láncba szerveződni!

 

A másik megkerülhetetlen lépés a magyarságunk, vagyis az öntudatunk rendbetétele. A valódi magyarságunk – ami igen messze van a hőzöngős, díszmagyaros kukaborogatástól, de a szégyenlős lehorgasztott fejtől is – megtalálása, felvállalása, megélése és kimeríthetetlen kincsesbányájának használatba vétele.

 

Gondolom, e pontokon már van, akinél kezdi kiverni a biztosítékot a „spiri” és a „magyarkodós” vonal belépése, pedig éppen ideje ezekkel szembesülnünk. Mert én például magyar emberként elismerem, hogy ebben az építkezésben ugyanúgy részt vesz, és ugyanolyan értékes a nem magyar embertársam is, vagy akár az is, aki nem éli meg oly mélyen magyarságát. Nekem viszont magyarként – méghozzá felébredt és a valódi magyarságot a sors adta ajándékként alaposan megismerő magyarként – kötelességem betenni a közösbe, amit kizárólag a magyarságomnak köszönhetően hoztam magammal a közösbe.

Ha tehát bárkinél benyomja a stop gombot a spiri és/vagy a magyar terület kihangsúlyozása, én annak ezennel kezet nyújtok, és behívom az erdőbe, mert mindkét elemre szükségünk van! Mindkettő tisztázása kell ahhoz, hogy kitörjünk a jelenlegi rabságunkból, a pusztulást a felemelkedés váltsa, és teljesüljön e könyv címe.

 

Fenntartható helyett élhető, fejlődés helyett élet!

 

Hogy miért fontos e blokkok feloldása? Mondok rá egy példát. Hiszek a gondolat és a hit teremtő erejében, ismerem a működését, és szép csendben a tudomány is efelé halad. Ha például reggel ránézel a konyhaasztalra, az ott lévő pohár víz nem csak anyag, hanem energia is egyben – ahogy ezt a tudomány is elismeri. Ha pedig megáldod, vagy imádkozol mellette (vagy ha csak jót gondolsz róla), akkor bizony hatsz erre az energiára. Az energia pedig visszahat anyagra, hiszen az ima hatására megváltozik a víz szerkezete, ahogy ezt több tudományos kísérlet bizonyította! Mégpedig jó irányba változik… Ez bizony egy hasznos dolog, jó tudni, mindennapi gyakorlatban alkalmazni. De az említett blokkok miatt erre sokan már az első mondatnál rálegyinthetnek, ugyan már, ezotéria!

 

És hogy miért fontos a másik blokkot, a „magyarság blokkját” oldani? Mert tudom, megtapasztaltam, hogy rengeteg hasznos, építő, a világot éltető, jó irányba működtető tudás lett általa ránk bízva. De hiába mondom, hogy ez számomra felelősség és szolgálat, és hogy ettől még semmivel sem érek többet más népek fiaitól, meg sem hallgatva rám legyinthetnek: „Ez is csak magyarkodik!”

A megoldás tehát az, hogy higgadtan, előítéletek nélkül bemegyünk ezekre a blokkolt területekre szétnézni. Végiggondoljuk az ottani mondanivalókat, és ha megláttuk, mi van ott valójában, békésen levonjuk a következtetéseket. Hogy az utcai sarlatánság és a piros-fehér-zöld melldöngetés helyett a világot megváltoztató belső tudás és a világnak rengeteget adó, valódi magyarság kerüljön végre a felszínre! Mert jelen pillanatban a hamis dolgok elfedik az igazságot, és lejáratják mindkét területet, holott a jelenlegi bajaink orvoslásához mindkettő kulcsfontosságú.

Ha viszont a blokkokat feloldva sikerül felszínre hoznunk az igazságokat, rájuk alapozva tudunk közösen teremteni. De nagyon fontos tudni, hogy mindez nem a politikusaink, vagy a „háttérhatalom” elleni fogvicsorgató harc, hanem a felelősségvállalásunkra és a társadalmi önszerveződésre alapozva az élhető élet megteremtése a Kárpát-medencében és a bolygón. Elsősorban nem edzőváltás, hanem szemléletváltás kell! Tehát nem valami ellen kell kivonulni, hanem önmagunkat kell megemelni – mert amint kész vagyunk ezzel a leckével, az ellenerő, mint egy lejárt díszlet, eltűnik körülöttünk. Mivel ő csak a mostani tananyagunk (súlyos) kelléke. Hidd el kedves olvasó, saját belső tapasztalat! Jé, hát ebben a kormányban is van értelmes ember, jé, hát ezek a politikusok se mind hiénák, jé, mennyi olyan találmány van, ami mégis csak képes megmenteni a Földet, jé, ez a „háttérhatalom” is csak tud hibázni, jé, még a végén szétesik – és efféle felismerések követhetik a díszletváltozást, de ehhez először nekünk kell cselekednünk, és nem keveset dolgoznunk, fejlődnünk!

 

A lényeg, hogy mondjuk ki, igenis képesek vagyunk befolyásolni a körülöttünk zajló eseményeket, önmagunk fejlesztésével és összefogással még országos szinten is! Igenis képesek vagyunk a kezünkbe venni a sorsunkat!

 

És hogy mi az Élhető Élet? Amikor a gazdasági, politikai, társadalmi, egészségügyi, oktatásügyi (stb.) berendezkedésünket végre az Univerzum/Természet/Teremtő (kinek mi tetszik, szerencsére mindhárom ugyanazt jelenti…) törvényeihez igazítjuk.

 

Onnantól kezdve nem kell az életünk fenntarthatóságán kínlódni és a fenntarthatóságát mindenféle zöld kártyákkal és konferenciákkal bizonygatni, mert a valódi Élet természetéből fakadóan fenntartja önmagát. Ehhez nem kell naponta 23-szor ellenőrizni.

Honnan jön e könyv és az írója?

 

Egy egész kellemes, ezredfordulóra kivirágzó n-edik életből. Szerető családban, azóta is példaként szolgáló szülők, nagyszülők társaságában és egy öt évvel idősebb, mindenben irányt mutató, főnyeremény (vagyis igazi, boldog testvériséget adó) lánytesó mellett éldegéltem kezdetben ezt az életet. Egy számomra nagyon kedves, Debrecen nevű városban. Az eleinte mindenemet gúzsba kötő gátlásaimat is legyűrtem szép lassan, a barátaimat is egyre inkább megtaláltam. Húszéves koromra lett kedvenc zenekarom és focicsapatom, gitárom, hosszú hajam, szövegem, sok jó sztorim és rengeteg jó élményem. Ahhoz képest, hogy gyerekkoromban csak olvasni voltam hajlandó, az utcára nem mertem lemenni játszani, és ha vendégek jöttek, órákra a szekrénybe bújtam előlük, mindez egész jó eredménynek számított! Még a párkapcsolatokba is bele tudtam kóstolni, már a szerelem is megtalált, egyetlen dolog hiányzott. Az, ami valóban érdekel, ami valóban én vagyok! Az, amivel nem csupán megfelelek a rám irányuló elvárásoknak.

Ebbe a hiányba robbant bele 21 éves koromban a transzcendens jóga útja, a Sri Chinmoy által felépített belső út, ami egy csapásra megadta az értelmet. Igen, fényharcossá válok, a szeretet és a fény eszközével küzdök a jó győzelméért! Ennek már volt íze. Nagyon gyorsan igen magasra repített az út (egyre szaporodó csodálatos fényélményekkel), ám a legvégén pokolba juttatott (már nem általam irányított borzalmas fekete élményekkel, szörnyű támadásokkal), nem is csináltam tovább három hónapnál. Viszont egy életre szóló tudást adott, vagy inkább hozott felszínre bennem. E nagyon rövid, tömény időszak olyan mozaikokat villantott meg számomra, melyek később az egész életemet áthatották, és belső tudásom alapjává váltak. Méghozzá igaznak minősülő, működő alapokká. Az egyik akkori belső élményemben az égiek azt kérdezték, mégis mit kívánok tőlük. És akkor ez jött válaszként: „Azt hogy élhessek a szívemben egész életemben, és szerethessem az embereket.” Ez a kérés megadatott, és hosszú évekre meghatározóvá vált. Amint ugyanis feldolgoztam a pokoli és mennybéli élményeket – egy kőkemény félév volt, de megérte kiszenvedni! – és újra vissza mertem ülni egy gyertya mellé, megszületett egy saját magam alkotta belső út. Ami leginkább saját magam alkotta belső gyakorlatokat jelent, és ami a legfontosabb az egész történetben: egy kimeríthetetlen erőforrást az élet feladataihoz.

 

Ezt az utat legjobban a Szív útja elnevezés írja le, hiszen a belül megtalált végtelen erőre támaszkodva a minden irányba kisugárzott szeretet lett az alapja. Keresztény és buddhista elemekből áll, bár nem a vele kapcsolatba hozható világvallásokban van a lényege (Igaz, a két vallás közös gyökereiről, az őseink által sokáig követett szkíta kereszténységről sok figyelemre méltó elemzés szól, melyekkel az általam szintén 1997 óta látogatott magyarságkutató előadásokon találkoztam…). Hanem abban, hogy működik, és rengeteget ad, immár húsz éve. Folyamatosan fejlődik, változik, és mire elérte a „nagykorúságát” a Szív helyett inkább a Teljesség útja lett, hiszen mára a korábban középpontnak számító szívcsakra helyett mind a hét csakrára együttesen alapozok. Minden bizonnyal ez a nagykorúság és a Teljesség is kellett ahhoz, hogy ez a könyv megszülethessen.

 

A 21 éves koromban életre kelt belső csoda első nagy eredménye az volt, hogy a folyamatosan bővített út és a folyton bővülő tudás szépen végigvitt ifjúkori életfeladataimon. Segített a tanulmányaim elvégzésében a közgazdasági egyetemen, a diploma után pedig egy sikeres szakmaváltásban: másfél évnyi közgazdász munka után újságíró lett belőlem. Közben elvezetett a küldetésemhez, végül a páromhoz is. Megtaláltam általa a helyem a világban. Vagyis megtaláltam a helyem a külső világban is.

Egyik álmomban egy fehér galamb repült felém, és a csőrében egy tollat hozott oda hozzám. Nagy tömeg állt körülöttem, nem mertem átvenni ennyi ember előtt, erre még egyszer odarepült, és nyomatékosította. „De igen! Ez neked jött! Vedd át, és vállald fel! Írni jöttél ide, és ehhez ezt a csodálatos tollat kaptad! Ne szégyenlősködj, vedd végre át, és írj!” Végül mégiscsak felvállaltam a rám figyelő tömeg szeme láttára, hogy bizony én vagyok erre a nagyszerű feladatra kijelölt ember!

 

Átvettem a tollat, az álmot pedig elraktam örökös iránytűnek mindkét üzenetével: 1. igen, te vagy az az ember!, 2. ne tökölj, vállald fel! Mások előtt is!

 

Amikor átváltottam az újságírásra, a valóságban is ilyen villámszerűen sikerült minden lépés. Az új szakmában óriási hátszelet adott a sors, sorra nyíltak ki az ajtók, ellentétben az azelőtti nyögvenyelős közgazdász léttel. A váltás egy év alatt lezajlott, a családi fészek és a debreceni Nagyerdő öleléséből kirepülve, önálló életet építve, elvégeztem egy iskolát, és sportújságíró lettem a fővárosban.

 

De nem csak a szakmában kellett megkeresni az igazi otthonomat, hanem itt a Kárpát-hazában is. Ezt is csodaszerű álmok vezették fel, melyek állandóan kelet felé mutatták az irányt. És ez az otthon is hamar meglett – ugyanakkor, amikor a szakmaváltás! – , mégpedig Erdélyben a székelyek közt. A székelyudvarhelyi dombok édes lankáján üldögélve, a helyi fiatalok ízes, ékes beszédét reggelig hallgatva, a patakok és a fenyők leheletét mélyen belélegezve… Ez a robbanás hozta azonnal a következőt, mert ahogy hazajöttem első erdélyi utamról, itthon is megtaláltam a folytatást, a barátaimmal alapítottunk egy külső magyarokat segítő egyesületet. Innentől kezdve állandóvá vált az erdélyi érzés, és állandóvá az, hogy a helyemen vagyok, azt csinálom, amiért születtem!

 

Ekkor lett második életemmé az éppen aktuális munkahelyem melletti állandó mozgalmi lángolás. Nevezhetnénk ezt szalonképesen társadalmi önszerveződésnek vagy közösségépítésnek, de a legjobb kifejezést az egyik székely cimbora adta meg rá Szejkefürdőn a jegenyefák alatt. A legnagyobb székely, Orbán Balázs sírjától nem messze üldögéltünk az egyik éjszaka, és a kézdivásárhelyi srác nem vette észre, hogy bent vagyok a mögöttük levő sátorban. Azt hitte, hogy a domb túlsó végén dübörgő koncerten csápolok. Amikor szóba kerültem, sok-sok szeretettel és elismeréssel a hangjában, egyetlen mondatban, jó ízes háromszéki kiejtéssel összefoglalta a lényeget: „Te! Ez a Heáge… ez egy neámzetmániákus!”

 

Ez a „neámzetmániákus” száguldó (júniusi születését tekintve) ikrek-riporter tehát belevetette magát 2002-ben az építkezésbe, belső útját és szívét követve. Az egyesület később megszűnt, de mindig volt új irány, és a srác azóta is folyamatosan dolgozik. Megfordult számtalan körben és szervezetben. A magyarság magára találásán, összefogásán, a környezetünk és társadalmunk gyógyításán, az élhető élet kiépítésén, az életellenes létünk s „globális rabságunk” megszüntetésén (még hosszan sorolhatnám a megközelítéseket és célokat) dolgozó csoportokban és mozgalmakban.

 

Közben rengeteg építő, tanító, boldogító élményen ment át. És látta, hogyan fékezi e törekvéseket az indulatok és a viszály megjelenése, és látta, hogyan teszi őket hatékonyabbá a szeretet és a bölcsesség térnyerése. Tanúja volt, hogy az általános pusztulás közepette sorra jelennek meg a csírái a ránk váró új világnak. Ha pedig úgyis erre született, hát krónikása, hírvivője lett ennek a születő új világnak.

 

Miért jött el a mi időnk?

 

Mi ez a születő új világ, és miért érdemes épp most beleállni ebbe a meccsbe a fény oldalán? A körülöttünk megmutatkozó erőtér miatt, amit a legtöbben korszakváltásnak hívnak. E váltásnak két összetevője van. Egyrészt az eddigi korszak menthetetlenségét látjuk: nincs olyan tudományág, amelyik ne tudná levezetni, hogy az emberiség jelenlegi életformája tarthatatlan, pusztuláshoz vezet. Ugyanakkor számtalan egymástól független csatorna és forrás állítja: a Föld és vele együtt az emberiség egy fölfelé történő lépés előtt áll. Nyilván olyan is van, aki a teljes pusztulást vetíti előre, és olyan is, aki még szürkébb, még embertelenebb, agyongépesített, űrbázisszerű földi jövőképekkel bombáz. És persze megélhetjük világvégének az Európát elnyelni készülő menekültáradatot is. De figyeljünk inkábba a tiszta csatornákra! A mi esélyünk oda van elrejtve. Ha jobban belegondolunk, az általános pusztulás előfeltétele a megújulásnak, hiszen a régi berendezkedésünket szétverve helyt ad az újnak. Ráadásul biztossá teszi mindenki számára, hogy az eddigi elveink teljes csődhöz vezetnek, így egyre több ember válik nyitottá a megújulás eszközeire és nézeteire.

 

Ebben a kettős erőtérben kulcsfontosságú, hogy minél többen összpontosítsunk a megújulásra a pusztulás helyett. A régi dolgok siratása vagy épp a rombolók szapulása helyett az újak szárba szökkenését erősítsük a figyelmünkkel és a szerepvállalásunkkal! Sok-sok ember teremtő mentális ereje ugyanis összeadódik: minél többen figyeljük a világ jobbik, megújuló részét, annál jobbá válik a világ, és annál könnyebb az átmenet.

 

Persze ahhoz, hogy mindig a jóra tudjak hangolódni, állandó belső forrás, és kitartó belső munka kell. Többek közt ehhez ad segítséget a könyv első része. De abban is segíti az olvasót, hogy közelebb kerüljön a sorsához. Hozzá át ügyesen az égben íródott élettervét a valóság kapuján. A kiteljesedő egyéni sorsok ugyanis megalapozzák a bolygónk följebb lépését és az élet győzelmét. A történetet így írták meg.

 

A művilágban a semmit reszelgetni? Nem ezért jöttünk!

 

A korszakváltás forrpontja az egyéni szintekre tekintve az a pont, amitől kezdve a mindennapi tevékenységünk csakis építő, valódi életet szolgáló munka lesz. Olyan, ami összecseng a velünk született képességekkel, összhangban van a belső parancsunkkal. Ha szétnézünk, ettől még igen messze vagyunk a mai munkahelyek döntő többségével… De akkor is érdemes megcélozni ezt a pontot mindenkinek a saját adottságait és életútját átgondolva, legalább gondolatban!

 

És aztán fokozatosan haladni efelé. Akár csak apró lépésekben, legalább a kiegészítő tevékenységekben. Először csak munka mellett, hobbiként, de lélekben már teljesen elkötelezetten! Mert nem engedhetjük a végtelenségig a jelenlegi pazarlást, amiben többségünk terméketlen, élettelen, vagy sok esetben életellenes folyamatokat szolgál egy-egy munkahelyen az anyagi függőségnek és a váltástól való félelemnek köszönhetően – és ezzel kifújt, hazamegy, és otthon megadja magát a tévének vagy a világhálónak. Ki kell mondanunk, hogy ebből elég! Rengeteg feladatunk van! Nekünk azokhoz kell az időnk, azokhoz kell az életünk! Nem arra születtünk, hogy a művilágban reszelgessük a semmit.

 

A változásban azoknak kell élen járniuk, akik vezető, ébresztő szereppel érkeztek ebbe az átmeneti korszakba, mert ők mutatják az irányt a társaiknak, és ők adják az élő példát az üzeneteikhez. Emiatt rajtuk nagyon sok múlik. Találóan fogalmaz tehát Grandpierre Attila egyik dalszövege: „Amiért születtünk, felelősek is vagyunk. És ez vitézséget követel, tőled is!”

 

 

 

Az igaz Énünk érdekében

 

 

Összeteszem a kezem. Nézem a gyertya fényét. Lassan mozdul, egy icipicit jobbra hajlik a láng. Hívjuk most ide Szépmező Szárnyát. Ő elég kemény gyerek volt, neki nem lehetett beadni, hogy itt sötétség van, és az is marad. Amint megtudta, mi a baj, elindult kiszabadítani a Napot, a Holdat és a csillagokat.

 

Nem kérdés, hamarosan én is elindulok, vár Erdély, hívnak a székelyek. De először befelé kell elindulni, ott kell rendet tenni, addig hiába mennék. Mert ahova mennem kell, ott a mosolyt várják, a derűt, a ragyogást, a végtelen hitet, a biztatást, vagyis azt, aki legbelül mindig is vagyok… Az lesz a legnagyobb kincs! Azt pedig csak az tudja elvinni, aki képes a fényt felszabadítani. Bárhol, bármikor. Tenyerembe veszem a két kristályomat…

 

Magyarországnak jók a kilátásai. Hiába látjuk, halljuk lépten-nyomon az ellenkezőjét. És a világunknak is jók a kilátásai, ennek a káprázatosan szép, kék bolygónak. Hiába kapjuk egyre sűrűbben a vészjósló jeleket, közben az esély kapuja is nyílik szép csendesen. Nyílik egyre tágasabbra…

 

De ahhoz, hogy be tudjunk lépni, előbb önmagunkra kell figyelni. Az egyén szintjén megnézni és megtapasztalni a természeti törvényeket. Ezek ismerete nélkülözhetetlen az élet győzelméhez. Ezt az utat először külön-külön is be kell járnunk. Fel kell tenni a kérdéseket: Kik vagyunk mi? Mik az erőforrásaink? Hogyan is működik valójában ez a világ nevű csoda körülöttünk? Hogyan tudunk belesimulni a törvényeibe, a szelek és a vizek járásába, a teremtőnk legfényesebb gondolataiba? Erről szólnak a könyv első fejezetei, és közben velünk tart ősi mesehősünk, Szépmező Szárnya is. Hogy megszorítsa jó erősen a kezünket, és érezzük, mindegyikünkben benne van, amit ő hordoz! Hogy valamennyinkben bennünk él ez a ragyogó erejű, tiszta fényű lovas vitéz. És ha ügyesen végezzük a dolgunkat, itt vágtat alattunk is az ő táltos paripája.

 

Ha ezt az utat bejártuk, indulhatunk tovább Erdélyországba, hogy három napon és három éjjelen át bejárjuk legszebb, legtitkosabb birodalmát. Ott vár majd ránk a feladat, az égig érő fényű szent helyeken, hogy elmélyedjünk a múltban, a jelenben és a jövőben. Belső és külső történésekben, a táj és a Természet üzeneteiben. Egyén és közösség sorsában, a nemzetünk és a többi nemzet sorsában.

 

Itt kapjuk meg a választ arra a kérdésre, hogy a könyv első részében egyenként-egyénként kibontakozó, győzhetetlen erejű lovasok, hogyan tudnak együtt építkezni. Hogyan tudunk megújult életünkkel példát mutatni, hogyan tudunk összefogást teremteni, hitet és fényes jövendőt adni ennek az országnak és a világnak!

 

 

 

Útravaló

 

Utunk legelején szeretnék egy lelkesítő „eligazítást” tartani, és négy kincset érő felismerést átnyújtani. Mind a négy tétel bátorít erre az útra önmagunk felé, a természet felé, a gyökereink felé, a teremtőnk felé, egyszóval az igazság felé. Átgondolásuk sok erőt adhat, és kitartást akár az utunkat nem támogató, akadályozó környezetben is.

 

 

Az Élet tökéletessége

 

Bár eddig minden sorom a megújulásról és a megcélzott új Földről szólt, első lépéseként mondjuk ki, hogy eredendően egy csodálatos világban élünk. Már most! És ehhez nem kell tennünk semmit, csak alaposan szemügyre venni a valóságot – egy picit más szemmel.

 

Már tizenegy éve jártam a belső utam, amikor kezembe került egy könyv. Csak pár sorát olvastam el, hazavittem, ledőltem az ágyra, a könyv a hasamon pihent, én pedig végtelenül boldog voltam. Hatalmas erő áradt belőle. Háromszori olvasása közben is végig kitartott a boldogság, a könyv addigi belső utam igazolójává, világképem kikerekítőjévé vált. Annie Besant írta („Az ősi bölcsesség”), több mint száz évvel ezelőtt, és nincs benne semmi különös, csupán a világunkat irányító, érzékelhető és az érzékeken túli folyamatok összefoglalása. Nyugodtan lehetne fizika- és biológiakönyv is, ha a fizikát és a biológiát továbbgondolnánk, kitágítanánk, és beengednénk ide a gondolataink teremtő működését, annak fizikáját, illetve a mára letagadott, mesékbe száműzött, érzékeinken túli természeti lényeket (eredeti nevükön segítőket, angyalokat, tündéreket, manókat, angyalokat…). Ha már egyszer úgyis léteznek és hatnak!

 

Amint mindezt megtesszük, a keletkező tananyag alapjaivá válik a testvériségnek ember és ember között, ember és a természet között. És lecseréli ezt a félős, fázós, titokban szeretetre ácsingózó világot eredményező, ma érvényben levő tananyagot.

 

De akkor miért is élünk alapvetően csodálatos világban? A válasz számomra az utam és a könyv találkozásakor született: Az ősi bölcsesség minden egyes fejezetével rávilágít, és én is ezerszer-milliószor érzékeltem, míg odáig elértem. Azért, mert az érzékelhető és az érzékfeletti világot ugyanaz a néhány végtelenül egyszerű természeti törvény irányítja. És hömpölyöghet bármekkora méretű gonoszság körülöttünk, ezeket a törvényeket nem tudja megváltoztatni senki és semmi egy fikarcnyit sem. Ez az elsőszámú nagy csoda! Nem kell izgulni, a rendszer mindig minden körülmények közt működik. És mindig igazságos. Nincs olyan szereplő, származzon bárhanyadik bugyorból, aki ezt képes lenne kiiktatni. Mindig minden eseménynek oka és igazsága van.

 

Sokan sokféleképp észlelik, és nevezik ezt a rendet: Isten, Természet, kvantumfizika, sors, karma, stb. De ugyanerről beszél például Wass Albert Elvész a nyom című regényének tudósprofesszora is, aki a tudomány útjait bejárva jutott el odáig, hogy léteznie kell egy a mindenséget átható erőnek. Vagy a nagyapám, aki soha nem volt vallásos, nem járt templomba, de hatalmas élettapasztalatából leszűrte az Isten létezését, és mindezt el is mesélte tíz-tizenkét éves koromban – maradandó élményt adva unokájának.

 

A legfontosabb, hogy ez a rendszer tértől, időtől és a hozzá való viszonyulástól függetlenül mindent áthat, ha tudomásul veszik, ha nem. Ahogy Annie Besant az emlegetett könyvében megfogalmazza: „Az ember tudatlansága nem változtat a Természet törvényein, megváltozhatatlan és ellenállhatatlan folyamukat el nem térítheti egy hajszálnyira sem.” Ebből viszont az következik, hogy az igazság is mindent áthat! Jót és rosszat, bölcset és tudatlant egyaránt. Ebben a tudatos és élő rendszerben minden egyes eseménynek, a legapróbbaknak is oka van, minden történés összefüggésben van más történésekkel, erőhatásokkal. Minden esemény a törvények érvényesüléséből adódik. És ha olykor nehéz is belátni, minden esemény igazságos. Minden létezőt a fejlődés felé terel ez a rend, hol közvetlenebb, érthetőbb úton, hol kacskaringós, netán fájdalmas kerülőkkel, de a tananyagon mindenkit végigvisz.

 

Persze nem mindig vagyunk képesek megérteni az okokat, de ugyan hol van a mi felfogóképességünk a mindent átható és irányító legfelső Szelleméhez képest? Kassai Lajos lovasíjász nemrég remekül megfogalmazta: kábé úgy viszonyulunk a legfelső értelemhez, ahogy az ő kedvenc bivalyának felfogóképessége a miénkhez.

 

További fontos igazság, hogy ezek a törvények mindenhatóak, vagyis mindenre, mindenkire mindenkor hatnak. Minél inkább belesimulunk ezekbe, minél inkább együttműködünk velük, annál gazdagabb, teljesebb, boldogabb lesz az életünk. A különböző vallások és lelki utak eredetileg valamennyien azért jöttek létre, hogy általuk ezekhez a törvényekhez tudjunk alkalmazkodni.

 

A bevezetőben emlegetett magyar hagyatéknak is éppen ez a lényege: az őseink az évköri szokásrenddel (vagyis ahogyan vetettek, ahogyan arattak, ahogyan ünnepeltek), népművészetükkel, dalaikkal, táncaikkal, meséikkel, hitvilágukkal nagymértékben bele tudtak simulni a természet rendjébe. Hányan tudjuk például azt, hogy a születő gyermek körül a régi magyar világban az óramutató járásával egyező irányban köröztek, és hogy a haldokló ember körül ugyanezt megtették ellenkező irányban?! Ahhoz képest, hogy a Nap járásával megegyező irány, mint az érkező lélek, a születés megerősítése milyen szoros, szimbolikus kapcsolatot mutat a természettel (arról nem is beszélve, hogy mekkora ereje van valójában!), elég kevesen tudjuk ezt ma Magyarországon.

 

Go Miskolc! – A kulcs a megbékéléshez

 

Ezeknek a mindenható természeti törvényeknek van egy további jelentősége, és ez adja a második kincset érő tételt: az összességük minden vallás eredetileg közös kiindulási pontját, közös gyökerét képezi.

 

A kör közepét, a pontot, ahonnan elindultak az ősi tanítások, és különböző vallásokká, ilyen-olyan utakká, hitrendszerekké váltak. E tanítások különbözőségével semmi gond, hiszen sokféle vidék, sokféle kultúrája közelítette, magyarázta általuk ugyanazt a közös középpontot. A gond ott kezdődött, amikor a hatalmi játszmák, önző emberi érdekek miatt többé-kevésbé valamennyi út folyamatosan torzult, és egyre távolabb került a forrástól. A kapcsolat a középponttal vagyis az igazsággal elgyengült, hovatovább el is veszett. Így viszont minden adott, hogy ezeken a torz, istentelen, természetellenes utakon egymás torkának essünk, ahogy ezt látjuk is magunk körül.

 

Ugyanakkor a megoldás is adott, és tök egyszerű: vissza kell térni a középponthoz, és ehhez még csak ki se kell lépni senkinek a saját útjából. Ehelyett a saját vallásán, hitrendszerén belül kell elindulnia visszafelé ama bizonyos középpont felé, ami nem más, mint a természet a maga törvényeivel.

 

Elsőre nehéznek tűnhet a megtisztulás több évszázados mellébeszélés után, de két biztos támpontunk is van. Ha valaki becsülettel megcélozza önmagát, legbelső lényét, ott is ugyanezt a középpontot találja, hiszen ott is az Isten lakik, és máris testvér számára minden ember. De kifelé is van egy esély, a Természet a maga igazságaival ugyanezt a közös nevezőt adja ember és ember között, vallás és vallás között. A kinti és a benti közös nevező hála istennek egy és ugyanaz!

 

Miért fontos mindezt átgondolni? Mert megerősíti azt a legbelül állandóan sejtett tényt, hogy alapvetően egyek vagyunk! Utunk, végső célunk, létezésünk értelme közösek. Függetlenül vallástól, bőrszíntől, világnézettől. És attól is, hogy épp milyen szinten vagyunk bicepszben, IQ-ban, lelki-szellemi fejlettségben! Az ezekben levő aktuális különbség az acsarkodás helyett igazából épp arra szolgáló ürügy, hogy segítsük egymást! Van valami, amiben én már előrébb járok, hát segítek neked testvér!

 

Ez a legbelül sejtett testvériség azt az érzést jelenti, amit a minap a buszon láttam megnyilvánulni. Egy rendesen becsípett szakállas, ötven körüli atyafi a miskolci kocsonyafesztiválra igyekezve szeretett volna szóba elegyedni valakivel. Bárkivel a komor szótlanságba burkolózó pesti 8-as buszon. Miután többen is udvariasan leterelték, az egyik megállónál odaugrott egy épp akkor fölszálló hatalmas termetű fekete fiúhoz, és lepacsizott vele nagyot kiáltva: „Peace!” Az éjfekete néger srác nagy örömmel viszonozta a pacsit és a köszönést, és megállt mellette széles mosollyal. Mire a szakállas minden angol tudását bevetve hajtogatta neki: „Go Miskolc! Go Miskolc!”Ami alatt azt értette, hogy van még két liter borom, gyere velem a fesztiválra, útközben megisszuk, és mulatunk egy jót! A végletekig befeszült világ egy pillanat alatt megenyhült, a jelenet körül több ember arcára kiült a mosoly. Menekültválság van, tél van, sötét van, depi van, de ez mekkora pacsi volt! Jé, tényleg, de jó érezni, emberből vagyunk!

 

 

Így érkezik meg a Tudás a tankönyveinkbe és a törvényeinkbe

 

Amellett, hogy ezek a közös gyökerek a megbékélés felé segítik az emberiséget, van egy harmadik jelentőségük: választ adnak a vallási tanítások, ősi hagyományok miértjére. Ha ugyanis sikerül eljutnom ezekhez a gyökerekhez, vagyis a tudatosan ható és működő természeti törvényekhez, akkor meg is értem, miért érdemes nekem hozzájuk alkalmazkodnom!

 

Na de miért fontosak nekünk a miértek?!

 

Térjünk vissza a magyar példához, hiszen nekünk a Kárpát-medencében kézenfekvő esély ezen a folyosón elindulni a középpont felé. Az ötvenes-hatvanas években felszámolták a magyar parasztságot, ezzel sikeresen kiirtották a magyar nép körében a hagyományainkat. Amíg megvoltak, nem nagyon értékeltük ezeket. Pedig visszanézve nagyon valószínű, hogy ezek tartották meg a magyarságot az évszázadok óta érkező iszonyatos csapásokban. Viszont nélkülük, vagyis lényegében az önazonosságunk nélkül pár évtized alatt sikerült annyira mélyre jutnunk, hogy a hiányukban végre felfedeztük a jelentőségüket!

 

És most látjuk csak, mennyi haszna volt a szkíta-hun-magyar vonalon végig megőrzött hagyatéknak. A születést, felnőtté válást, társkeresést segítő népszokások, az ünnepek, a szimbólumok, a gazdálkodás fortélyai, a rovásírás, a mesék, a népdalok, a tánc, a faragás, a szőttes, a kazettás mennyezet… Az ezredfordulóra a fűből kivirágzó magyarságkutató mozgalom előadásainak, könyveinek és hagyományőrzőinek köszönhetően ma már mindenbe beleláthatunk. Megérthetjük a rendszert, megérthetjük a miérteket, mi mire volt jó, mit biztosított, mit jelképezett. Az akkoriaknak persze nem kellett érteniük. Anélkül is megélték a hagyományt, mert így kapták az ősöktől, és így adták tovább az utódoknak. Nekünk viszont a megértés itt és most nem is lehetőség, inkább kényszer!

 

Meg kell értenünk, mi hogyan működött, mert kirántották alólunk a szőnyeget, és nem akarunk a semmibe zuhanni. Az élet mikéntjét tudó generáció épp most távozott/távozik dédszülőként/nagyszülőként, tehát csak a miértek felismerése és figyelembe vétele vezethet vissza az útra. Nem ugyanazt kell csinálnunk, amit ők, hanem megtudni miért úgy tették, és az mitől működött. Ugyanezt tanítja a Lovasíjász című fim jelmondata: „Nem az ősöket kell követni, hanem, amit az ősök követtek.” Így tudjuk megteremteni ugyanazt az egyensúlyt a mára gyökeresen megváltozott körülmények között. Más eszközökkel, de ugyanabba rendbe belesimulva.

 

Egy másik, az előzőnél szűkebb területre vonatkozó példa a miértek fontosságára, a keresztény hagyomány és a gondolatban való vétkezés tilalma. Az alábbi fejezetekből kiderül, hogy a gondolatok síkján milyen komoly következményekkel jár a jó és a rossz teremtés. Ebből rögtön láthatóvá válnak a miértek: kiderül, hogy ez a keresztény tanítás nem pusztán egy erkölcsi alap, hanem sokkal inkább a felelősséggel, a következményekkel számoló fontos iránymutatás! A régi világban a papok erre nem adtak magyarázatot, egyszerűen csak kötelezővé tették az erkölcsös életet, és a tiltások, ha kissé döcögve is, de azért működtek, legalábbis fékező hatással bírtak.

 

A mai világban minden efféle tanítást szétvertek, porig aláztak, lejárattak: a teljesen beteg, „mindenki, mindenkivel, mindenféle módon, bárhol, bármit, bármikor” című szexőrületet látjuk is magunk körül. Ami valójában nem szabadság, hanem egy boldogtalan, állandóan kielégületlen vergődés. Ebből a káoszból a visszaút a miértek nélkül nem létezik. Amíg valaki nem tudja, hogy a gondolatban való vétkezés valójában mit generál, addig pusztán a vallási tanítás miatt esze ágában sem lesz ettől tartózkodni. Vagy amíg valaki nem érti meg, hogy a félrelépéssel, fűvel-fával lefekvéssel hogyan vonja ki magát a törvények alól, és hogyan veri szét az életét, addig meg tudja magyarázni a tettét ezer módon.

 

Hiányoznak tehát a miértek, és egyre égetőbb a hiányuk.

 

A vallások tanítói nem adtak magyarázatot a kijelölt szabályokra, legfeljebb annyit mondtak, hogy Jézus, Mohamed vagy Buddha ezt mondta. Az emberiség viszont egy olyan korszakhoz érkezett, amikor ideje megvilágítani a miérteket. Ami valódi, természetben gyökerező tanítás, annak igenis van oka, van mögötte egy megérthető természeti törvény! Amit viszont nem tudnak ilyen módon megmagyarázni, az mögött nincs semmi, csak egy jól kiagyalt hazugság. Az ilyet nem fogjuk megsiratni, lejárt az ideje.

 

A fentiekből az következik, hogy ideje világossá tenni az Élet működésének törvényeit, és ahhoz igazítanunk a berendezkedésünket. Vagyis szépen belesimogatni őket a tankönyveinkbe és a törvényeinkbe.

 

 

A tudomány hozhatja az áttörést

 

A fent leírt váltáshoz a sokak szemében lejáratott vallások aligha lesznek elegendőek, ehhez a tudománynak is lépnie kell – ezzel eljutottunk a negyedik útravalónkhoz.

 

Útravaló, bátorító tétel ez is, mert a jelek biztatóak! Számomra egyre inkább azt mutatják, hogy szép lassan nem mi, a természet láthatatlan törvényeit tudó és tisztelő emberek leszünk a csodabogarak, hanem azok a társaink lesznek egy jókora lépéssel lemaradva a világtól, akik ragaszkodnak az anyag mindenhatóságához!

 

A közelmúltban több olyan kutatást jutalmaztak Nobel-díjjal, ami egyértelműen jelzi, hogy az emberiség korszakváltását a tudomány korszakváltása is segíteni fogja azáltal, hogy a fent említett miértekre megadja a választ. Egyik példája a 2009-es orvosi Nobel-díj, amit azért kapott meg Elizabeth Blackburn, mert bebizonyította, hogy a megváltoztatott gondolkodásmóddal hatni tudunk a génjeinkre. Ez máris választ ad például arra, miért jó egy csapongó, széteső életet élő embernek, ha megtér, és a rendszeres imáival egy egészen megtisztult mederben tartja mindennapi gondolatait. Utóbbira egyébként élő példát adott számomra egy vallásos hajdúhadházi cigány kislány, akit a vonaton ismertem meg, és félórát mesélt az életéről. Kiderült, hogy az addig alkoholizáló, bűnöző életet élő nagybátyja hozzá hasonlóan megtért, azóta eljár dolgozni, és mindenben segíti a családját. De hogy mennyire fontos a gondolatok jó mederben tartása, az is mutatja: ma már Magyarországon is van olyan kórház, ahol ki van adva az ápolóknak, hogy állandóan pozitív üzenetekkel serkentsék a betegeket a gyógyulásuk érdekében. Ugyanis több kísérlet bizonyította, hogy az ilyen nővérekkel ellátott osztályokon megnövekedik a gyógyulási arány!

 

A gyökeres megújulás felé mutat Balogh Béla író, mérnök munkássága is, aki azt hangoztatja, hogy a tudomány régi dogmáinak bukását az egyelőre pusztán az anyagban gondolkodó tudomány maga fogja előidézni. Miután bebizonyították, hogy az univerzumnak mindössze 4 százaléka az, amit mi anyagnak ítélünk meg, a többi 96 százalék sötét energia és kiszámíthatatlan tömeg, ő feltette a kérdést: „Ha valaminek csak a 4 százalékát ismerjük, hogyan vonhatunk le az egészre vonatkozó következtetéseket?” Ide tartozó, szintén elgondolkodtató tény, hogy már két éve piacra dobták a gondolat vezérelte hordozható zenei lejátszót, és nemsoká jönnek a gondolat vezérelte robotok.

 

Ma tehát ott tartunk, hogy valaki a buszon mellénk állva le tudja halkítani a zenénket egy erős agyhullámmal. Nem kellene ezt a dolgot egy picit továbbgondolni?!

 

Mert innen csupán egyetlen lépésre van egy merész felvetés. Ha egyszer minden energia és anyag egyben, mi van akkor, ha minden létezőnek van olyan szintű, végtelenül parányi alkotója, amire a gondolati energiámmal hatással tudok lenni? Egy a fizikai atomtól jóval (ezerszer, sokmmilliószor?) apróbb és finomabb alkotó, egy icipici, parányi angyali lehelet, ami mégis egyben fizikai részecske is. És mi van, ha ezt a sokszorosan megtapasztalt gondolati energiát ez a leheletnyi részecske/vagy efféle részecskék működtetik? Márpedig ha léteznek ilyen gondolati úton (is) befolyásolható „legapróbb részecskék”, akkor hiába elenyészően picurkák, miután minden nagyobb részecske belőlük épül, végső soron az ő viselkedésük határozza meg az általuk felépített anyag jellegét, tulajdonságait és sorsát!

 

Luc Montagnier, 2008-ban fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat nyert francia orvos 2011-ben ebbe az irányba mutató felfedezést tett. Kísérletében két egymástól tökéletesen elkülönített kémcsőbe helyezett DNS-oldatot és tiszta vizet, majd bizonyította, hogy mindenféle mai értelemben vett fizikai kapcsolat nélkül a DNS – a kutató által kimutatott elektromágneses kisugárzása által – képes volt átjutni a szomszédos kémcsőbe. Pontosabban képes volt a szomszédos kémcsőben reprodukálódni.

 

Montagnier eredménye azonnal zárótűz alá került tudományos körökben, mint ahogy az egészséges, valódi gyógymódok lejáratására, betiltására is mindig van elegendő pénz, hatalom és újságcikk. A tét ugyanis óriási. A gyógyíthatatlan betegségekre és a félelemre alapozó gyógyszeripar hatalmas piacot veszíthetne, ha nem fojtaná el csírájában az efféle eredményeket. Még a végén kiderülne például, hogy kizárólag tőlünk függ, hogyan reagálunk egy vírusra, a vírus üzeneteire. Átvesszük-e az alacsony, megbetegítő rezgéseit (ahogy az önmagában befogadó víz átvette a DNS anyagi érintkezés nélkül átsugárzott üzeneteit, majd az enzimek által reprodukálni kezdte a DNS-eket), vagy pozitív, magasabb rezgésű üzenetekkel egyszerűen lepattintjuk magunkról. Elég belegondolnom, hogy hányszor gyógyított meg az anyukám hatalmas szeretetével főzött, a gyógyító szeretetével telített óriás adag tea mindenféle gyógyszer nélkül! És később hányszor gyógyítottak meg erőteljes imák egyetlen nap alatt! És abba, hogy nagyjából 15 éve antibiotikumok nélkül gyógyulok, illetve eleve meg sem betegszem! Micsoda szabadság és önállóság lenne itt, ha közkinccsé válna ez a tudás! Érthető, ha minden eszközzel fékezni akarják terjedését, akiknek nem érdeke az ébredés.

 

Balogh Bélának ugyanakkor van egy bölcs üzenete az ébredést akadályozó erőkről. Először is kijelenti, hogy az emberiségen eluralkodott gondolkodásmód nem felel meg az univerzum törvényeinek, emiatt pusztul a bolygónk. A rossz irányt diktáló vezetők élősködését viszont nem gonoszságnak fogja fel: “Az anyagi világ hívei is éppen a korszakváltásért dolgoznak, azáltal, hogy a válságot végletekig mélyítve egyre több embert ébresztenek fel, miután egyre nyilvánvalóbbá válik az átverés.” Balogh Béla itt ügyesen rátapint az ellenerők valódi szerepére, amit a jó és a rossz viszonyáról szóló alfejezetben magam is részletezek majd.

 

Az univerzum törvényeiről zárásként még egy gondolatot ki kell mondanunk: a korszakváltással egy fikarcnyit sem fognak változni! Vagyis nem a földi mennyország jön el, ugyanaz a világ és ugyanazok a feladatok maradnak, de más lesz az erőtér. A pénzvilág fordított értékrendje helyett a fejlődés és az alkotás kerül a középpontba. A vezetőink az emberiség leépítése helyett egy olyan világot teremtenek, mely a lehető legjobban segíti a Földre érkező lélek kibontakozását, tanulását, életfeladatainak elvégzését.

 

 

 

Állandó belső forrás

 

Amikor 1997-ben megszületett az igazi belső utam, egyensúlyba kerültem, és hosszabb távon megtapasztalhattam áldásos hatásait. Az első, ami nyilvánvalóvá vált, hogy mindenhez sokkal több erőm lett! Az életem nem vált sétagaloppá, és én sem lettem bűntelen angyal, de ha gödörbe kerültem, sokkal hamarabb ki tudtam kecmeregni belőle – mert volt egy állandó belső forrásom. Szépmező Szárnya útját érdemes ezzel kezdeni, mert ez az élet törvényeivel való együttműködés talán legfontosabb alapfeltétele. Nézzük hát a belső forrás mindennapos használatát!

 

Az emberi kapcsolatok megolajozója a szeretet. Munkahelyen, családban, közösségben vagy bármilyen közegben ugyanúgy működik, a kisugárzott szeretet hatékonyabbá teszi az együtt végzett tevékenységeket. Mindenki jobban halad, és többre ér, ha ez áramlik az adott közegben, ha legalább egy ember veszi a fáradságot, hogy áramoltassa, vagy egyszerűen csak a lényéből árad.

 

Nyugodtan ki lehet próbálni, és kötelező is kipróbálni. Esténként elalvás előtt mondjuk ki hétszer a szeretet szót életünk egy-egy szereplőjére gondolva, kérvén valamely égi segítőt hogy jusson el hozzá a küldemény. Pár perc alatt végig lehet járni azokat, akikkel kapcsolatban állunk. Büszkeség, harag, rossz kapcsolat nem akadály, sőt, a hatás ott lesz igazán látványos, ha nem is azonnali. Az eredmény teljesen biztos, ugyanis ezzel az erőküldéssel fizikai folyamatok fogják segíteni azt, hogy mindenkiből a jót hozza elő a jelenlétem, ennek köszönhetően pedig az együtt töltött időben is sokkal többre fogunk jutni, legyen szó munkáról, családi együttlétről, közösségépítésről vagy bármi másról.

 

Ezek a segítő fizikai folyamatok nem a tudomány mai állapota szerint értendők, de a fizika nincs messze attól, hogy e folyamatokat világossá, érthetővé tegye. Jöjjön egy kis ismétlés: pusztán azt kell figyelembe venni, hogy minden anyag és energia is egyben. Ha ugyanis az energia egyenértékű az anyaggal, akkor az este 10-kor a munkatársamnak küldött apró szeretetcsomag ugyanúgy célba ér, mint a másnap délelőtt a munkahelyen megeresztett mosoly.

 

A véges és a végtelen tudat jelentősége

 

Ahhoz, hogy a kapcsolatokat tisztán tartó szeretetet minden nap áramoltatni tudjam, legyen kedvem, erőm a küldéséhez, rendre hittel és derűvel töltött állapot kell, ehhez viszont állandó belső forrás szükséges.

 

Ezen a ponton lehet megragadni a véges tudat és a végtelen tudat közötti különbséget, mely megmutatja miért annyira fontos, hogy mindennapi szinten meg tudjunk újulni.

 

A véges tudatban az a tévedés uralkodik a belső forrás hiányában, hogy a szeretet véges. Mégpedig abból az ismétlődő tapasztalatból fakadóan, hogy amikor kifogy belőle az ember, nincs, amiből feltöltekezzen. A véges tudat anyagiba ragadt tudat, a javak végessége, múlandósága, pótolhatatlansága van a középpontjában. A mai világ közgondolkodása ezen a tudaton alapul, jól példázza a közgazdász hallgatóként használt makroökönómia könyvem első mondata: „Nincs ingyen ebéd…” A végesség pedig állandó ok a harcra, békétlenségre, félelemre. A napjainkban a társadalmat elárasztó rengeteg betegségnek, bajnak, egyensúlyhiánynak, káros szenvedélynek ez a végesség-tudat a legfőbb oka. A megújuló belső forrás hiányában kialakuló szeretethiány, ami ráadásul többnyire nem is tudatosul, de közben torz tévutakra kényszeríti az embert.

 

A végtelen tudatot ezzel szemben az igazság uralja, az a felismerés, hogy a belső erő korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre, bármikor megújulhatunk. A végtelen tudat az anyagi fölött áll. A megújulást, a felhők távozását, a Nap felragyogását napi szinten megtapasztalva abban él, és azt sugározza, hogy a javak és a jó végtelen. Mindenkinek bőven jut! Nincs ok a harcra. Tengri! Vagyis végtelen, az ujgurok, hunok Istent jelentő, tengert idéző gyönyörű szavával élve. Az ilyen ember a Lord zenekar által megénekelt Vándorként járja az útját, bőkezűen osztogat. Körülötte fény ragyog, és zajlik az élet, pörögnek az események, haladnak a társak is, mert a szeretet eltünteti a fölösleges köröket, ösztönzi a természetes viselkedést, felszabadítja a lelkeket, előhozza az igazi ént. Vagyis ténylegesen megolajozza az élet fogaskerekeit, sőt, összehangolja szereplőit.

 

Ennyire fontos hát a belső forrás. Hála Istennek rengeteg megoldás működik az eléréséhez. Egy templomba járó keresztény (vagy bármely más vallás és belső út) csendes imája, egy buddhista meditáció, egy íjászkodó ember befelé figyelése, egy jó erdei futás, egy jóízű éneklés, egy életerővel telített zene meghallgatása, vagy akár egy közösségi élmény elvezethet a belsőnkhöz, felkeltheti bennünk a Napot, és onnantól kezdve nyert ügyünk van.

 

 

Ösvény a belső forráshoz

 

A felsorolásból is látszik, mennyire sokféle út vezet az Istennel, ha úgy tetszik a belsőnkkel való összehangolódáshoz. Jól tudjuk, mennyire különbözőek vagyunk, emiatt kell is a sokszínűség, ezért nem szabad egyik vagy másik vallás, út, világnézet eszközeit kizárólagosnak hirdetni. Azért is merem ezt állítani, mert több útról is van tapasztalatom. Felnőtt fejjel, 29 évesen keresztelkedtem meg, görögkatolikus vallásra egy csodálatos debreceni papnál, aki valóban komolyan vette a hivatását, ráadásul pont erre a szerepre született. Az általa elvégzett szertartásokon és a közösségében megélt csodákon keresztül döbbentem rá, hogy itt is ugyanazok az erők működnek, amik az én belső utamon! A keresztelésnél például a kezéből ugyanolyan fehér fény áradt (számomra ugyanazokkal a fizikai érzetekkel!), mint amiket a korábbi, főleg buddhista elemekre épülő belső élményeimben megtapasztaltam. Nem hittem volna előtte, hogy ezt egy keresztény templomban is fogom érzékelni!

 

Szintén ennek a fiatal papnak a szavajárása volt, hogy egy templom érezhetően „be van imádkozva.” Ezt azt jelentette, hogy az adott helyre járó hívek és papok hittel teli, szívből jövő imákkal telítik a teret, ami rögtön érzékelhető, ha belépünk oda. Nem sokkal később Budapestre költöztem, és döbbenten tapasztaltam egynémely templomba belépve (akkor kezdtem el templomokba benézegetni), hogy azonnal egy erős, ragyogó fényű térbe kerülök! Más templomokban viszont nem érzékeltem semmi különöset.

 

Itt tehát valami olyan dolognak kell működnie, ami független a vallásoktól, a vallási keretektől. Valami, ami bárhol képes kialakulni, akárcsak a természeti-fizikai jelenségek, mégsem mindenhol van jelen! Csakis ott, ahol szívvel-lélekkel hívják az adott vallás képviselői. Pár oldal múlva el is jutunk majd odáig, hogy megnézzük, mi ez az energia.

 

Méricskélni, szembe állítani tehát nem szabad a különböző eszközöket, mesélni róluk viszont érdemes egymásnak. Elmesélem hát, hogy működnek tizenkilenc éve elkezdett, magam által kiépített belső utamon. A legfontosabb, hogy a legmélyebb, legnehezebb állapotban, a legsötétebb fellegek alatt roskadozva is legyen bennünk egy kiskanálnyi maradék hit. Épp annyi, hogy le tudjunk ülni arra a pár percre, vagy el tudjunk indulni a szükséges utunkra. Ha más nem, akkor hát a megszokás segítsen, vagy a következetesség, hogy, ha még szájhúzogatva is, a mindenből kiábrándult értelem szájhúzogatása közepette, de üljünk neki. ”Istenem, tökéletesen elegem van az egészből, de érted, csakis érted még megteszem!”

 

A másik lényeges elem, hogy ne kívül keressük a baj okát, ugyanis minden egyes eseménynek, érkezőnek mi vagyunk az előidézői. Bármennyire is kényelmes és kézenfekvő más emberek gyarlóságából eredeztetni a szenvedésünket, ők valójában csak eszközök a tanítóink kezében. Az élet pedig, ahogy fentebb elhangzott, tökéletes, nincs érdemtelen esemény, se rossz, se jó oldalon.

 

Adott tehát egy fáradt, kimerült, nehezebb esetben befelhősödött értelem. Jó tudni, hogy a megoldás, feltöltődés minden esetben a mélyebb rétegekből érkezik. Ha úgy jobban tetszik, az alapvetően bal agyféltekére berendezkedett nappali tudatunkat a jobb agyfélteke képes felfrissíteni. Ha megnézzük, a fent felsorolt tevékenységek mindegyike ebbe az irányba mutat. A jobb agyféltekét pedig az agy lenyugodott állapotában tudjuk elérni, ezért is van óriási jelentősége a relaxált állapotnak, és annak, hogy napi szinten adjunk neki legalább 5-10 percet. Érdemes leírni, ez mit jelent az agy szempontjából: a nappali tudatállapotban az agyhullámok frekvenciája vagyis gyakorisága legalább 14 darab másodpercenként, alfában 8 és 13 közötti az agyhullámok másodpercenkénti száma, thétában 5 és 7 között van, a mélyalvásnak megfelelő deltában pedig fél és 4 között.

 

Kiindulásképpen most erőhiányról írok, de ez eleve jóval ritkább szokott lenni a belső forrás rendszeres használata esetében. Viszont a belső gyakorlatokat telített állapotban is végezni kell, mert a rendszeresség ugyanolyan fontos a mentális képességeink karban tartásához, mint a testünk esetében a rendszeres mozgás! Általa napi szinten megtörténik a tudatos átkapcsolás az anyagiból az energia szintjére.

 

 

Emelkedés a szimbólumokkal, találkozás félúton

 

Ahhoz hogy a mélyebb rétegek ereje a felszínre jöhessen, a buddhisták szerint le kell csendesíteni az értelmet. Próbálgattam, és a legutóbbi években szép lassan újra (hiszen 1996-ban egyszer már nagyon profin tudtam…) megtanultam ezt is. Nem volt könnyű elérni, de valóban működik, előfordul nálam, hogy a lélek olyan erővel tör fel, mint az erdélyi hegyi patakok fehéren tajtékzó vize, és minden kishitű gondolatot egy pillanat alatt kisöpör, ráadásul olykor választ is hoz arra, hogy adott helyzetben mire kell figyelni, merre kell menni. Bármikor látom ezeket a gyönyörű hegyi patakokat, mindig ezt a kitörést szimbolizálják számomra.

 

Az utam azonban úgy alakult, hogy a lecsendesedés helyett – eddig legalábbis – gyakrabban használtam egyfajta fényfelszabadítást imákat és szimbólumokat alkalmazva. Itt is a befelé figyelés az alap, de a teljes elcsendesedés és befogadás helyett inkább a kifelé áramlás jellemző. Tehát ilyenkor én indulok a Teremtőm felé a megszólításával, a feléje küldött imákkal és a ráhangolódással, szemben például a meditációval, amikor ő látogat meg engem.

 

Az elején megkérem a segítőimet, hogy eggyé tudjak válni legfelső lényemmel, legbelső fényemmel. Az örökös részemmel, ahogy azt a varázsos magyar nyelv is leírja, lévén a lelkünk egyrészt élettől és haláltól függetlenül örök, másrészt pedig örököse minden eddig megszerzett tudásunknak. Kérem segítőimet, az angyalokat, Jézust, csíksomlyói Szűzanyát, magát a Jóistent, vagy más segítőket, hogy segítsék imámat. A segítőket mindenki kitapasztalhatja, szó szerint megtapasztalhatja, és közben megtalálja a számára legkedvesebbet, legtöbb erőt hordozót, lelkéhez a legközelebbit.

 

Lényeg, hogy szólítsuk őket rendszeresen, mert ott nyüzsögnek körülöttünk alkalomra várva, ám segíteni csak a kérő, kereső, fölfele tekintő embereket tudják igazán. Aki lefele süllyed a hitetlenségbe, az számukra is eltűnik, nehezen elérhető lesz, utóbbit épp tőlük hallottam nemrég: „Ne vessz el abban a sötét dzsungelben, amit Budapest képez, mert ott nem tudunk megtalálni.” Évekkel később Dobogókőn egy nagyon komoly belső utat járó felvidéki lány ezzel egybevágó megállapítást tett, mi kincset ért számomra. Azt mondta, az égi segítők, amikor hatni akarnak ránk, csökkentik a rezgésüket, ezáltal lentebb ereszkednek, hogy találkozni tudjanak velünk, ugyanakkor nekünk emelkedni kell, hogy odaérjünk a fent és lent között félúton levő találkozási ponthoz.

 

Ha nehézkes az indulás, főleg ha a fentebbi okok miatt nehéz, akkor jöhetnek a szimbólumok. Ott van például az a drága Tisza. Micsoda jólelkű, mosolygós, szelíd, szőke folyó! Ifjúkoromtól kezdve rengeteg gyönyörű emlék fűz hozzá, ha beidézem, szétárad bennem az erő. Ha úgy tetszik, megindulok fölfelé! Ugyanilyen végtelen erővel bír, ha gondolatban kiülök a kedvenc adriai szigetemre, ahová úszva lehet kijutni, és a ragyogó napsütésben elnézem a tenger végtelen kékségét. És akkor a Hargita kéklő láncáról még nem is beszéltünk, ahogy a somlyói nyereg füvében, a ránk mosolygó Nappal szemben üldögélve látjuk. Válogathat hát mindenki, szerintem mindenkinek van miből. Amit pedig legkönnyebben, bármilyen helyzetben elő tudok venni, az a Hold, a csillagok és a Nap hármassága.

 

És kezdem is a gyakorlatot a magamban mondott szöveget és a vetített képeket összehangolva. „Drága segítőim, kérlek küldjetek segítséget az imámhoz a csillagok ragyogásából…” – és közben elképzelem az erősen ragyogó csillagokat, ehhez például van úgy, hogy a zeleméri virrasztáson látott csillagos eget használom, ahol először mutatták meg nekem az Oriont, vagyis Nimród csillagképét. „…Hold szeretetéből” – és közben látom a Holdat, méghozzá egyik magas szintű, magos álmomban megjelent Holdat. „kiáradó Napfény erejéből” – gyakran a Bükkben hétvégi házunkban vagy a Három-kőn megélt napsütést idézem, látom közben. „…és segítsetek, hogy eggyé tudjak válni önmagammal, és úgy tudjak imádkozni!”

 

Ebben a pillanatban már meg is indul az energia áramlása, és végig tudom mondani szívből az egyszerű imámat a hazámért, a magyari népekért és a többi népekért, családomért, szeretteimért, közösségemért, feladataim végrehajtásáért.

 

Az ima zárásaként állapítsuk meg még egyszer a lényeget, a Fény kiszabadul! Ahogy végighaladok a 10-20 perces gyakorlatomon, letisztulok, feltöltődök, és olyan is van, ha mélyről kellett visszakapaszkodnom, hogy nevetek egy nagyot azon, micsoda eszement gondolataim voltak még negyedórával azelőtt.  És akkor látom csak a Nap fényében sütkérezve, hogy a felhőktől elborult aggyal mennyire el tud torzulni az ember látása. Aztán meg jókedvűen a dolgaim után nézek, és haladok szépen a napommal.

 

Lényeges elem, hogy sokszor ebben a letisztult állapotban válik világossá, hogy egy adott helyzetben mit fogok lépni. Lehet, hogy ez annak az utólagos következménye, hogy abban a megemelkedett állapotban végre utol tudtak érni a segítőim (vagy épp a saját felső lényem, „tudat feletti részem” – igazából mindegy is melyik, ez csupán felfogás kérdése) a megoldással. A lényeg, hogy ez a megoldás teljesen lenyugtat, betölt, és erővel, boldogsággal telít, és egyensúlyba hoz. Márpedig akkor tuti, hogy működni is fog!

 

 

Amikor a lecsendülő értelem nyitja ki a kaput

 

Egy másik, általam ritkábban használt, számomra nehezebb, de ettől még ugyanilyen fontos út befelé, amikor leállítjuk a gondolatokat. Elcsendesedünk, nem mi szólunk a teremtőhöz, hanem mi hallgatjuk őt.

 

Ilyenkor egy a falra rajzolt picike körre koncentrálok. Amint valóban be tudok lépni a körbe, eggyé tudok válni vele, a gondolatok lecsendesednek, az áramlás megindul, eláraszt a nyugalom és az erő, olykor fehér fényt, a csakráim feltöltését vagy üzeneteket is hozva. Ez az a döntő pillanat, amikor lecsendesednek a gondolatok, a bal agyfélteke átadja a terepet a jobbnak. Újabban azzal lépek tovább, hogy ebbe az ürességbe behívom a „szent szellememet”aztán pedig a „szent lelkemet”. Van úgy, hogy a kettő közül csak az egyik működik az adott napon, de az, amelyiknek jönnie kell, mindig egészen tisztán érzékelhető új áramlást, energiaállapotot hoz, sokszor rövid időn belül már az üzenetekhez is elvezetve.

A koncentrációhoz számomra a transzcendens jóga útját kidolgozó Sri Chinmoytól tanult technika ad segítséget. Ennek során nem homlokból, nem az értelemből összpontosítunk, hanem a belső középpontunkból, egy kilőtt nyílként belépve az adott célba. Ennél is gyakrabban az egész lényemmel, minden porcikámmal válok eggyé a becélzott gyertyalánggal. Mivel nem fejből történik, ez a koncentráció semennyire sem fáraszt, bármeddig fenntartható, és bármi más is lehet a tárgya.
További fontos tapasztalat, hogy egy fényáramot hozó koncentráció, de akár az ugyanezt okozó ima is, a nap többi szakaszára is hatással van, megszünteti a szétszórtságot, összeszedettséget ad.
A feltöltött erőállapot több napon át kihat egy kiadós belső szertartás után!

 

A középpontból való összpontosítás csodás példája a magyar hagyatékban is megvan. A minap egy nagykörűi lovasíjászt kérdeztem arról, hogyan érheti el a sportágat létrehozó (valójában újjáélesztő) Kassai Lajos az elképesztő rekordjait. A válasza szerint a magyar harcosok a középpontjukkal eggyé válva céloztak (tehát ők sem az agyukból koncentráltak), és ez az állapot ugyanúgy megsokszorozta a teljesítő- koncentrálóképességüket, mint a fenti gyakorlat. Ez mutatkozott meg Kassai Lajos egyik világcsúcsában: a vágtázó ló hátáról 20 másodperc alatt 14 korongot volt képes röptében eltalálni 2011-ben. Vagyis egy-egy sikeres lövést 1,4 mp alatt hajtott végre az íjjával vágta közben!

 

Nem csoda, hogy ennek az embernek az útjáról és iskolájáról készített film (Lovasíjász) ilyen siket aratott, és ilyen mértékben felvillanyozta a magyar társadalmat 2016-ban. Saját legbelsőbb nemzeti öntudatunkkal szembesültünk általa, újjáéledt az ősi énképünk, újra működésbe lépett többezer éves emlékezetünk! Mintha egy ember kezdené visszanyerni emlékezetét egy súlyos baleset után lábadozva…