Az agrárszakértő megmondta, mi a gond a kosárközösségekkel. Mi pedig azt mondjuk, lejárt ez a lemez, elég volt a pusztításból! Szólítjuk a színpadra az új világ szakértőit, az új világ közgazdászait!
Nemrég teret kapott a Kossuth rádió egyik műsorában a nyíregyházi kosárközösség. Hála az Égnek! Elmondhatták egy országos rádióban mennyire kiemelten fontos, hogy a kosárközösségek révén egyre több ember részesüljön helyben termelt egészséges élelemből, és ezáltal végre a kistermelők is előre kiszámítható jövedelemhez jussanak. Igen ám, de a beszélgetésbe meghívták korunk agrárszakértőjét. Nagyon helyesen egyébként, mert így tudunk szembesülni, hol tartunk most! Ő pedig elmondta, hogy mindez nagyon szép, és lényegében egyetértenek ezzel az értékrenddel, de…
De sajnos ahhoz, hogy a megfelelő modern technológiát tudják alkalmazni a gazdaságokban, nagyobb méretekre van szükség. Magyarul nagyobb tőkére, nagyméretű és nagyforgalmú agrárcégekre. Ehhez pedig nagy piac kell: nem elég a belföld, exportra is kell termelni.
Miért is? A modernebb technológia érdekében. A műsor ezután gyorsan véget ért. A következő kérdést nekünk kell tehát feltenni: miért is van szükségünk a modernebb technológiára?
Közgazdász diplomával bíró újságíróként tudom a választ. Azért, mert a tőlünk fejlettebb országok már így termelnek: kevesebb élőmunkával, gépesítetten, olcsóbban, gyorsabban és nagyobb nyereséggel. Ha fel akarjuk venni velük a versenyt, ha utol akarjuk érni a nyugatot… Ráadásul ott vannak a szent közgazdaságtani célok, amelyek előtt napi szinten kell borulni: az állandó GDP-növekedés; a profitmaximalizálás, mint leghatékonyabb vezérelv; a nagy hal megeszi a kis halat törvény…
Én azonban azt mondom, váltsuk már le végre ezt az ózsdi, lejárt, és ráadásul az egész világunkat rossz irányba terelő szemléletet!
Miért kell nekünk utolérni a nyugatot vagy bárkit is ezen a süllyedő hajón, amelyiken a kapitányt is beleértve élő ember nem tudja megmondani – se nyugaton, se keleten! -, hogyan lesz 30-40-50 év múlva termőföldünk, talajunk, ivóvizünk, ruhánk, fűtésünk, élhető éghajlatunk, ehető élelmünk, sokszínű élővilágunk? Hogyan lesz életünk, ha mindenki tudja, hogy az alapjait számoljuk fel – egyre gyorsuló ütemben -, és mindenki süket módon, önámító szövegekkel megy tovább ugyanabba az irányba?
Miért hagyjuk, hogy a közgazdaságtan elsődleges célja az állandó növekedés legyen egy olyan zárt és élő rendszerben, amit a Földbolygó alkot? Miért kell nekünk a rákos sejtburjánzás mintáját követni az állandó növekedéssel és a minden áron történő nyereséghajszolással? Vajon elegendő indok erre a viselkedésre, hogy ez van leírva a közgazdászok tankönyveiben és tőlünk fejlettebb országok is eszerint rohannak a vesztükbe?
Lehet-e végre a közgazdaságtan célja az emberi szükségletek magas szintű kielégítése, szövetségben a Természettel, összhangban a lelkünkkel? Megengedjük végre magunknak, hogy kimondjuk ezt a szívünkbe aranybetűkkel beleírt szent célt? Felvállaljuk-e végre teljes mellszélességgel és áthangoljuk-e általa a közgazdaságtant, vele együtt az emberi létezés minőségét? Megérdemeljük-e vajon ezt az emberhez méltó létezést?
Zárásként pedig egy kérés. Fejezzük be végre egymás áltatását a fenntartható fejlődéssel és a klímacélokkal! A fenntartható fejlődés és az éghajlat méricskélése csupán a felszín kapirgálása egy hét-nyolc rétegnyi hazugság legtetején. Annyit tesz, mintha elkezdenénk szépre festeni a korlátokat a süllyedő hajón.
A fenntartható fejlődésnek kizárólag akkor lesz gyökeres hatása, ha fejlődést, mint célt áttesszük az anyagi síkról a szellemi-lelki síkra! Oda, ahol az emberi létezés valódi középpontja található, oda, ahol az igazi fejlődés alapja lakik.
Hegedűs Gergely András
Fotó: Nyíregyházi Kosárközösség – a szervezet honlapja itt érhető el