Nem mi teremtjük a jövőnket? Dehogynem! Csak picit másképp

Lehet, hogy csak erre megy ki a játék? Miközben mi bízunk, remélünk, küzdünk a nemes célért, egy gyümölcsöző fejlődésen megyünk át, melyben nem is a cél a lényeg?

Robival 17 évvel ezelőtt egy Szabadkára tartó buszon találkoztam. Verőfény volt odakinn, és a benn a buszon is, abban az első beszélgetésben. Minden szó a helyén volt, és minden szóban öröm volt. 40-en utaztunk Délvidékre a fővárosból, és tudtuk, hogy egy másik busz Kelet-Magyarországról, másik 40 fiatallal ugyanoda tart.

Aztán Szabadkán csak jöttek-jöttek a buszok, autók, mindenféle délvidéki kistelepülések magyar fiataljaival. Ragyogó társaságok kászálódtak ki a járművekből, én csak bámultam és hallgattam a beszédjüket leesett állal. Álomszerű élmény volt, ahogy ezren összegyűltünk a főtéren, és kiálltunk – a schengeni határ miatt 2002-ben leszakadással fenyegetett – délvidéki magyarok kettős állampolgárságáért a rengeteg zászlóval.

Emlékszem a szabadkai apukára, aki akkor mutatta meg először a Kossuth-címert a gyerekének az egyik fiatal hátán levő zászlón. És azokra az emberekre, akik az éneklés végén egymásra néztek, és az egyikük nagy mosollyal megszólalt: „Na, ez volt a székely himnusz!” És a szabadkai nénikére, akit másnap írtak meg a Nemzet cikkében: „Ebben a városban 70 éve nem láttunk magyar zászlókat!”

Elképzelem, ahogy az égiek ilyenkor odafenn összedörzsölik a tenyerüket. Mi örömmámorban úszunk, és elhisszük, hogy végre feltámasztjuk a nemzetet, hiszen már fel is támadt! Ők meg mondjuk, örülnek, hogy lám SzentRobi milyen jól összebarátkozott Hegével, abból még lesz egy pár dolog…

Mi küzdünk a nemzetegyesítésért, elbukunk, feloszlunk, és újra alakulunk. Jönnek sorban a szervezetek, elindul útjára a Pilis-Hargita, jön a Börzsöny túra, jön a Bükk-túra, hátországi találkozók, somogyi szüret… És miközben mi hajtjuk az álomszerű eszméket, és nem értjük, hol késik már a feltámadás, az égiek megint benéznek a tekintetünk mögé, és megint dörzsölik a tenyerüket. Na, jól van, jól van, most már ott van az a Dóri nevű lány. Csak fogja már meg a kezét ez a Robi…!

Jópár évvel később ott ülünk a 20 fős társasággal, még mindig ugyanazon zászló alatt. Robi lép felém szakasztott ugyanazzal a mosollyal, mint 17 évvel ezelőtt, és kínálja a bort. Az újonnan felépült gyönyörű házuk mellett, a hegyekre néző kertben. Nem pont úgy, ahogy mi gondoltuk, de a csodák bekövetkeztek: Beni, Julcsika és Bogika ott ugrándozik a kert végében! És már ott lépeget körülöttük Ádika, akinek a szüleit a Pilis-Hargita egy másik varázsfejezete fonta egybe.

Lehet, hogy csak erre megy ki a játék? Miközben mi bízunk, remélünk, küzdünk a nemes célért, egy gyümölcsöző fejlődésen megyünk át, melyben nem is a cél a lényeg? Kedves égiek, kedves Teremtő, könnyen lehet, hogy ez így van. De én akkor is nagyon boldog vagyok, hogy abban a kertben a múlt hétvégén elmondhattuk, és kinek-kinek a véleményét meghallgatva közösen végiggondolhattuk Magyarország boldog jövőképét! Amilyen nagy élmény volt ez a túra, és a végén ez a vendégeskedés, egypár újabb csoda megint elindulhat belőle…

Hegedűs Gergely

(a szerző a Pilis-Hargita vezetőjeként és számos hasonló szervezet tagjaként élte át a fentieket)