Amihez ragaszkodnánk, fenntartani lehetetlen, és Isten mentsen attól, hogy fennmaradjon. A dolgok fenntartását ráadásul nem emberi erő végzi, és nem a mi döntésünktől függ ennek a működése. Amiről én dönthetek jelen helyzetben: megtehetem, hogy a pusztulás és a halál helyett továbbra is fejlődésre, a tisztulásra, a minőségi ugrásra összpontosítok! Összhangban a Földanyával.
Mi a fenntarthatóság? Sokak szerint az emberiség és a bolygó teljes katasztrófáját még időben kivédő gyökeres átalakulás. Mások huncut mosollyal azt mondják, ugyan már! Ez csupán egy költségcsökkentő hatékonyságnövelés, aminek ugyanúgy a pénz a mozgatórugója, mint mindennek a világon, és persze közben a természetet is kíméljük, mert hát nagy a baj, affene egye meg.
Ma már mindenki egyszerre harsog a fenntarthatóságról, az átállásról, világmegváltoztató zöld megoldásokról és a kibocsátási kvótacélokról. És valóban egyre többet áldoznak is erre a cégvilágban és a politikában: pénzt, időt, jelentéseket, minősítéseket, szervezeti egységeket, szakembereket bevetve. Magánemberként is egyre többen igazodunk ehhez az irányhoz. Közben napi szinten érkeznek a hírek a folyók, a vízkészlet, az erdők, a talaj, a fajok pusztulásáról, a növekvő forróságról és aszályokról, az állandósuló természeti katasztrófákról, egyszóval az alapvető létfeltételeink megsemmisüléséről. Látszólag van egy óriási versenyfutás, nem állunk túl jól, de hátha még odaérünk, hátha még időben ébredünk…
Közben azért milyen jót tesz a céges és politikai marketingnek a sok negatív hír a természetről, ettől csak egyre fényesebbé, hősiesebbé válik a zöld átállás.
Óriási a csatazaj, ebben a lármában szinte lehetetlen megállapítani, hogy akkor mi is valójában a fenntarthatóság, és azt is, hogy mire lesz elég. Nehéz kivakarni a sok kommunikációs szirup mögül a valóságot.
Egyvalami biztos, akik a fenntarthatóságról beszélnek, valamit fenn akarnak tartani. Mit gondoltok, nem lenne célszerű első körben feltenni a kérdést, hogy ugyan bizony mit szeretnénk fenntartani?!
Ezt a színlelésre, manipulálásra, hamisságra, műdolgokra, félelemre és félelemkeltésre, egymás eltaposására, a természet kizsákmányolására alapozó önpusztító, hosszú távon teljeséggel életképtelen berendezkedést, amit sikerült összerakunk ezen a bolygón? Ahol ma hivatalosan az a legmagasabb szintű irányadó gondolat, hogy a pénz majd mindent elrendez, hadd irányítsa hát a világot és az emberek, vállalatok gondolkodását az élet minden területén?
Biztosan kell lennie egy picike hányadnak a mai világunkban, ami valóban fenntartható. Ami nélkül nem működne már az életünk. Olyan nincs, hogy nincs egy picike fény a legnagyobb sötétség kellős közepén. Egy aprócska fénymag bizonyára minden országban, iparágban, szakmában, vállalatban, népben és emberben ott lapul még valahol, ami miatt mégis mindannyian szeretjük valamennyire, bár erősen változó mértékben az életünk.
De valljuk be őszintén, hogy ezt a picike fénymagot leszámítva a mai emberiségre, a mai életünkre tekintve a többi rész nem más, mint a hét-nyolc rétegnyi ránkrakódott hazugság.
Amivel egyébként nincs semmi gond, hiszen minden jel arra utal, hogy ezt a játszmát le kellett játszanunk, kifuttatva a végletekig a színjátékot. De azt azért ne higgyük el, hogy bármit is fent lehet tartani a mostani színpadunk kellékeiből.
Az önpusztítás olyan szintre pörgött fel, hogy a teljes színpadcsere elkerülhetetlen. A mai dolgaink 99 százaléka teljesen felesleges és természetellenes, eljött az ideje a megszűnésének. Ehhez nem kell semmiféle ima, igazságosztás, forradalom vagy tisztítótűz, az önpusztítás lefutja magától ezeket a köröket.
Lényegében teljességgel abszurd egy ilyen helyzetben fenntarthatóságról beszélni, amikor a dolog már eldőlt. Miért tesszük mégis? Mit féltünk? Mihez ragaszkodunk?
Először is nagyon nehéz lehet feladni azt a kényelmet, amiből most én is írom ezt a cikket: egy kényelmes kanapén, jól fűtött, tágas szobában, nem messze a teli hűtőtől. Elképesztően nagy ugrás lenne visszamenni a földekre és felelősséget vállalni újra a környezetünkért, az élelmet, meleget, ruhát, helyváltoztatást, otthont biztosító állatokért, növényekért, földekért és vizekért. A fizikai munkánkat, a kezünk érintését, az időnket és a figyelmünket újra rááldozva ezekre.
Másrészt ettől is sokkal nagyobb kihívás szembenézni a halállal. Főleg egy olyan korban, ahol nagyon sokan a teljes megsemmisüléssel azonosítják a halált. Nem tudom hányan merik ma azt átgondolni és kimondani, hogy az emberiség nagyon közel került a halálához, vagy legalábbis a tömegek halálához. Biztosan sokan vannak az örök optimisták és a struccok, akik még ezt is elutasítják. De vélhetően azért elég sokan látják, legalábbis rettegik ezt az egyébként teljesen reális gondolatot, hogy közel a halál.
Ez a halálfélelem és a kényelemféltés pedig sok mindenre képessé teszi az embert. Ez lehet az elsődleges oka a fenntarthatósági törekvéseknek, ami persze üzletnek sem utolsó. És akkor a fennálló rendszerek élvezőinek hatalom- és vagyonféltéséről most diszkréten elfeledkezünk a fenntarthatóságot (avagy a hatalmi rendszerek fenntarthatóságát…) vizsgálva.
Hogy valójában mégis mit lehet fenntartani, az az egyik meditációmban egy képben érkezett meg, amikor egy rostát láttam. Az a rosta volt, amiről Wass Albert is ír: „Likasszák már az égben fönt a rostát… megméretik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat.”
Nem én vagyok a rosta készítője, és nem én vagyok az örök isteni és természeti törvényeknek a működtetője, amelyek, mint mindig az évezredek és millió évek során, most is érvényesülni fognak. De elképzelni el tudom a működésüket a kép alapján. Minden valódi tartalom, élet, emberség, kiérlelt bölcsesség és letisztult szeretet fennmarad a rostán. Minden igazgyönggyé nemesedett emberség számít ebben a helyzetben, és kincset ér a képesség a feleslegessé vált, hamisnak bizonyult részek elengedésére. Minden ilyen megtisztult részünket fenn lehet tartani, tovább lehet vinni. Ez a dolog életről életre így működik: végső soron ezeket a részeket lehet csak tovább vinni, a többi előbb-utóbb lekopik rólunk.
Így van ezzel most a Földanya is: tovább tudja vinni a megtisztult gyermekeit, az egymásért élő életet választó közösségeit, a többit lerázza magáról, hogy azok is a helyükre kerüljenek. Ez itt a megtisztulás ideje.
A rostát tekintve és a biológiai testünk teljesen jogos halálfélelmét (hiszen ő valóban megszűnik, ha úgy tetszik meghal életről életre) tükröző „túlélem vagy belehalok” nézőpontot tekintve tehát valóban lehet fenntarthatóságról beszélni. El lehet gondolkodni azon, hogy vajon mi marad fenn, a szűrő feletti részben ebben a megtisztulásban. Akár törekedni is lehet a fennmaradásra.
Ugyanakkor valójában semmit nem kell fenntartani, mert minden fennmaradó dolog magától marad fenn, a minőségéből adódóan. Ami pedig lefelé távozik, annak már ideje mennie. Igazából arról van szó, hogy mindenki a helyére kerül, a további fejlődését leginkább szolgáló síkra, dimenzióba. Annyi a kérdés, hogy itt vagy egy másik síkon folytatja a fejlődését szolgáló tapasztalatgyűjtését.
Hogy jómagam és a családom melyik szintre kerül a megméretés során a rostával találkozva azt nem én tudom megmondani, és senki emberi halandó nem tudja előre.
Azt viszont én döntöm el, hogyan töltöm el, melyik tudati szintre kapcsolódva, az átmenet – a rostán avagy a tű fokán történő átmenet – időszakát. Megtehetem, hogy a pusztulás és a halál helyett továbbra is fejlődésre, a tisztulásra, a minőségi ugrásra összpontosítok, és minden éjjel, minden meditációmban átélem a bolygó megújulásának örömét. Megtehetem, hogy a belső utazásaimban minden alkalommal ráhangolódok az életünket tápláló, testünknek anyagot szolgáltató Földanya megtisztulására. Minden nap, minden meditációmban meghetem, hogy a hangját meghallva, vele közösen végigmegyek az élet minden területén, és átélem annak az örömnek az energiáját, amelyben újjászervezzük az életünket a bolygón – az élet minden területén felállítva az új paradigmát.
És meg is teszem!
Hegedűs Gergely András